groteszk álarcosbál módjára lépdeltek a súlyosan gomolygó zajos dohányfüstben. suhanó alakjaik a túlvilági próféciák átszüremlő ködére emlékeztettek. márpedig e fojtogató látszat megbabonázott...
egy asztalon ülve az ember nem gondolkodik csak az élet kibomlott szövetén kibújó fényeket bámulja elfelejtetten és borzongatóan egyedül a csipke- és tülltenger tömegében a gonoszságtól egy picit bódultan kuporodok össze. az asztal sima és rideg.
s ők táncolnak. hol finoman távolságtartón, néha összebújva vagy, hogy arcuk egymáshoz simul. angyalszárnya rég lekopott már hátáról de a lapockák légző völgyében hátradob még egy utolsó kacér mosolyt aztán elfordul s nyakát élvezettel hátrafeszíti. mosolyog, csak mosolyog és táncol. majd' halottsápadt arca villogva tükröződik a felhajtott éjszaka alapmasszájában de senki sem sejti, minek táncolnak ők ketten...ők sem tudhatják bizonyosan, csak a bizsergető borzongást hallják a fülükben "ssssh.. sssh..." ők mennek, kerengenek a bizonytalan térben az őket körülvevő árnyak hódolatában. s a zene csak szól: "ssssh.. sssh..."