Csak azok voltak itt, amik már feledésre voltak ítélve,
Hangok, melyek máshogy hangoztak a néma csendben,
Az elfeledt korok gyötrelmeit zárták a láz viharába,
Mikor megszületett szülni a lét sötétségébe, a vihar tenger.
Foszlott kósza hit, buzgó imák markolón hatoltak át,
Tették lelküket a porba, hulló sóhalyok útjait járva,
És mikoron már minden remény odavészett, ahol már senki nem keresi,
A lelkek lelke reppent, tova szállt, eltűnt a néma csend fogjaként,
Majd tengernyi kristálykönny patakban, álomra hajtotta fejét.

Mikoron, az ősi temetők romjai, a szerte szét dobált gondolat-foszlányok,
Emlékek kavargó viharaiban lábat vetve, forrt a feledés,
Ajkain fodrozódó vér patakokba folytották tetteiket, álmaik létét,
Talán akkor láttatta arcát, fél homályát, szeme páratlan könnyeit,
Mikoron tél volt, s a hegyek víszhangként siratták nevének reményét,
És mikor szavakra emelte száját, lázálomként szólt hozzánk.....

Mint mikor a hangja szép,
A keze remeg, a szeme kék,
Vére édes, a méz zamata,
Teste lüktet, gyász lakoma.

Asztalunkon elterülve,
Kéz a kézben, elmerülve,
Remeg még, de már csak egy percre vár,
Szeme nyitva, hangja elhalt, vége már.

Ölve sírodra borulva,
Vég-zsoltárt dúdolva,
Kezek a kőre tapadva, hidegek,
Búcsúztatja tested, vége lett.

Végállomás, a végtelen oltára előtt a foszlott rongy darabok,
Térdrerogyás, a sóhalytengerek szele belém mart, harapott,
Markolta testemet, a lelkemért jött ez éjjelen,
Mikor vörös hold kelt föl énnekem, csak énnekem.

Siratván a múlt gyökereit,
A fákat, az emlékek köveit,
A megállókat, hol kezem fogtad valaha még,
A napot mikor búcsút szóltál rég,
A napot, mikor kitárult a végtelen vég.

És a szépnek tűnő hangjai a vágynak, hallván hangjait a magánynak,
Télen a lelkek földje a Fagy Király jégszilánkként fúródó csapása alatt,
Elterülve, a vég küszöpén, mikor a szelek hangjukkal siratják a végtelent,
A sziklatormelék ahova temettek, miután elhagytál kedvesem,
A világ összeomlik, de ujraépül, remegve sok idő alatt,
A kezek ráncba futnak, majd elhal a hang, mindennek vége szakad.

Hold alatt, a fáradtság szakadéka felett, lebeg a lelked,
Halott sóhaj, törve fázva, végszó léte, elkiáltva,
Ismerd meg magad, ismerj meg engem,
Mert minden télen hidegebb lesz, mikor a nap nem kel fel többé,
A fagyhalál a köd belsejében rejlő üres léttelen gonoszsággal öl,
És minden meddő ezután, nincs élet többé, csak, a fagyhalál.

Szavaid marokra fogva, a tenyerében elporladt imák reszketése,
Kinek hangja lüktetést hozott, s ki a lét ürességébe temette magát,
Rémálmok melyek dideregve hozták el a megnyugvás tavaszát,
Hol száll a szó, a múlt emlékeinek magányaiban,
Temetve szavakat, melyeket a sóhalyok leplére írtak,
Valakik, akiknek tovatűnt létezésüket foszló mondatok őrzik.

De sok volt már, véget vetek hát a szónak,
A bánat könnyei szárazan hullanak a sáros földre,
Eltemetve azokat is, mint ahogy minden mást is eltemettek,
Elfeledve minden korok idejét, az álmok tengerének hullámait,
A léttelen üres létezés feketén gomolygó árnyék-viharát,
S kimondva azt, hogy vége hát.