„Az írás őrzi meg tudatunkban a rend fölötti kritikát és iróniát, a megszerkesztett valóság mögötti létezés megsejtésének vágyát. Ezért nem maradt más számunkra, mint egyfelől a teljes azonosulás lehetetlenségének a belátása, másfelől annak a formának a keresése, amely mégis a teljesebb azonosuláshoz vezet közel bennünk.”


/Kalmár Melinda – Értelmezési kíséretek (Nádas Péter: Emlékiratok könyve)/


Talán furának tűnik kissé e két műnek az összehasonlítása, s bevallóm őszintén bennem is először, mint abszurd fikció ötlött fel, aztán jobban belegondolva a két regénybe, írásmódjába, hermeneutikájában, történetében, s annak érzékeltetésében, és persze magában a címekben fellelhető jelentés hasonlóságba.
Emlékiratok és vallomásai; mindkettő az emberek szelektív gondolat-múlt-érzékelés konstrukciói, melyek a valóság és a fiktív közös komplex újraértelmezései-dekontrukciói.
Megpróbálom a két művet belemagyarázás nélkül közös értelmezési síkra hozni és ez által bemutatni, ám minden igyekezetemtől függetlenül, azt hiszem ez teljesen nem fog sikerülni.
Esemény és tény, tapasztalat és ismétlés; igazmondás intenciója vs fikció. Történelmi eseményben nincsenek tények, s minden esemény fikció, míg a történelmi tényben van tény és N számú narratívából. A műnek koharensnek kell lennie-maradnia, a tónusnak egynek és folyamatosnak kell lennie, s rá váltakozóan a szöveg aspektusa az elbeszélő részéről.
El laposuló aspektus az emlékezéssel kapcsolatos irodalom gyermekbetegsége, mely alól nem mindenkinek sikerült felszabadulni, s itt leginkább Márai – Egy polgár vallomásai, Kassák – Egy ember élete említeném (az olvasottak közül) illetve pl. Horthy elmékírás módját, melyben a leírtakból tanuljon az utókor tetszeleg vissza, „Az élet a történelem tanítómestere”... önkonstutició – legitimáció – önigazolás… Jogosan tesszük tehát fel a kérdést magunkban, bírálóan tekintve az emlék(le)írás irodalmára: lehet-e eltérni az írásnak a történelmi tényektől?
Minden emlékezés önmegértés és vizsgálat determinációja, mely nem destruktív módon idéz fel, a történetiség megtapasztalásában fontos az ismétlődés. Az igazság hermeneutkai értelmezésében és tárgyává válása-leképzése a befogadón múlik – kanonizáció.
Az emlékezés fő hibája az időprobléma, s a karaktere a tradíción túlmutat. Ha a regény szövege jól működik, s a befogadó valóban jól értelmező, akkor nincs végső radikális igazság, csak saját vélemény van, nézőpont és narratíva.
Először is mindkét könyv nehéz eset, hiszen az egyik 3 történet vagdalt ismétlődései, a másik csak egy történet, rengeteg irodalmian zsúfolt háttérrel, így ez is gyakran tűnhet többszálúnak. A megértésüket nehezíti (vagy több olvasatra éppen hogy könnyíti), hogy az önmegismerésről szólnak, az íróról s az azonosulás által részben az olvasóról is. Ám az olvasó csak akkor elégedett ez elolvasott szöveggel, s a történetnek akkor van jelentősége-értelme (itt köszön vissza, hogy egy 400-500 oldalas könyvtől várunk valamit, hiszen időt és figyelmet fektettünk bele, be kell valamilyen szinten töltenie a tanítómesteri posztot), ha végesnek hisszük. A véges történet számunkra csak olyan zárt rendszerként képes megnyilvánulni, amelytől éppen zártsága és végessége miatt minél előbb szeretnénk megérteni, magunkénak tudni, értelmét látni – befogadni.
„Hát igen, ilyen egyszerű, ilyen egyszerű volt minden.” Valóban egyszerű, s egyszersmind hozzáférhetetlen is mindkettő, annyira egy, annyira komplex és egész, az eszközökkel és gondolatokkal érzékeltetett szemlélet és módszer, a szerkesztett anyag tárgya, hogy nem lehet őket szétválasztani, a befogadás ismervénye pedig a megértés, így minél előbb megérteni akarjuk, ám bármilyen irányból is közelítjük meg a regényeket. Bárhonnan is kezdjük el az áthatolatlan halmaznak tűnő szöveget (mely éppen részletekig feszes mélysége miatt) óhatatlanul megsértjük az egységet, a teljeséget; mellékútra, vagy csak egy személyes értelmezésbe és tudatba jutunk, holott még másik „20 ösvényen” juthatnánk el egy ugyanennek az erdőnek egy másik tisztására. Vagyis nem látjuk a fától az erdőt – nem csak az emberi lét és élet jelenik meg nagy és sötét – bevehetetlen erdőként, ahová eljutnak az elbeszélők, hanem maga a művek is. Így mikor egy utat választunk, s azon végig jutva a tisztásban gyönyörködünk, akkor csak egyetlen részt ragadunk ki, s tesszük vizsgálatunk tárgyává, akkor abban a hitben tesszük, hogy tudjuk olyan jól értelmezni s fel fogni ezt a tisztást, hogy az képes legyen érzékeltetni az egészet. S éppen itt van az a nehézség, amivel én is kénytelen voltam szembesülni.
Az álmok szerepe mindkét szerzőnél fontos tényező, De Quincey előrevetíti Proust időszemléletét, közben választ nyújt az álmokkal kapcsolatba, értelmezi az időt, s az ópiumfogyasztás nem más számára, csak egy eszköz (tapasztalat), hogy felszabadítsa a szubjektív időt az órával mérhető idő hatalma alól. Nádasnál a mitikus időből a történelmi időbe érünk el, ez az Antik faliképre a jellemző, mely másolat és mintakép is egyben (Nádasnál a mitikus idő az elbeszélő gyermek – és kamaszkora, míg ez De Quincey az ópium fogyasztásának látomásai adta emlékképekben képződik le); a képbe invertált énről szól, nem a képről – ikonológiai leírás.
Nem más tehát ez, mint egy pillanatfelvétel egy drámai töltéssel rendelkező jelenetről; élőkép, mely a színpadi műfajok egyik határesetének tekinthető.
De Quincey-nél a kábítószer használata és bódulata arról győzi meg, hogy az emberi elme palimpszeszthez hasonló, többszörösen teleírt papírtekercshez hasonlít, mely a tapasztalatok-megtapasztalás, ismétlődés és emlékek egymásra rakódva őrződnek meg, a helyett, hogy láncolatot alkotva követnék egymást. Így a megrendezettségében és egységében mindkettőnél a megtapasztalás és a kompozíciós eljárás az ismétlés, mely logikusan a megértés folyamatát elősegíteni hivatott. Azt a tanulási és megismerési folyamatot, mely által a befogadó otthonossá válik a regények világában, tapasztalatot és véleményt szerez, a folytonos felismerés, ráismerés és azonosulás által (ez amúgy Nádasra sokkal jellemzőbb, De Quincey-nél, csak bizonyos ismétlődések következnek be többször is, ám azok csak érzetek és látomások, nem gondolatok és képek, mint Nádasnál),
A katarzis átélése mindkét műben megjelenik, Nádasnál a gátnál, míg De Quincey-nél a cseppek lassú elhagyási folyamatánál. A lelkiismeret-furdalás is éppen ugyanazért és akkor jelenik meg, Nádasnál a beteg húg, kit tagad viselkedését laposítja a család (szégyelli), ám ez rá nem jellemző, gyakran látja a torz arcban önmaga tükörképét, és néha van, hogy szeret vele játszani, a hiány és az elvesztés, a megtörtént végezetességének megváltoztathatatlansága adja a furdalásra az okot. Míg ez De Quincey-nél sokkal egyszerűbb, s mégis hasonlóan mély érzetet ad át a befogadónak, azzal hogy a szerző nem képes megbékélni a halál és az elvesztés tudatával, a halott és rajongásig szeretett és bálványozott nővérét
Az időkezelése mindkét könyvnél 3-ra tagolódott; De Quincey-nél az, ha a történeti sík nem is, de az időszemlélet Szent Ágostonból való, miszerint: „jelen a múltról, jelen a jelenről és jelen a jövőről”. Nála az eltérés az, hogy míg Nádas számára a lét elsősorban az érzékszerveken keresztül valósul meg: a világ mindenekelőtt látható, tapintható, szagolható és hallgatható, s csak mindezeken túl válik elgondolkodtatóvá és megfoghatóvá, szerelmes lelke és testek egymásra simulásává. Addig De Quincey-nél az egyedüllét áll legközelebb Istenhez, s más romantikusokhoz hasonlóan ő is többre becsüli a gyerekeket a felnőtteknél, s a magányt a társas létnél.
Nádasnál alig 2-3 pontos időpont van, De Quincey naplószerűen tagolt, időszerű és pontosan meghatározott, de más és mást is akarnak kifejezésre juttatni. Itt kell megemlíteni, hogy az ópiumevő tapasztalatai a mélységet szemléltetik, azt a megint csak romantikus felfogást, mely szerint minél mélyebb a lélek, annál több a képessége a szenvedésre. Ez a motívum Nádasnál is megjelenik, egyszer a gátnál, másodszor pedig a motorosok gázolása előtti lassan telő időben, ám ezt mégis az ópium által De Quincey sokkal erősebben ábrázolja. A szer egyre több szenvedést jelent, örök visszatérést vonva maga után; ugyannak az álomképnek a végtelen ismétlődésének szemlélői leszünk, a végletekig lezáratlan örvény-látomások idéződnek fel, s az örök kárhozat fenyegetését hívja életre. A regénynek van egy tanítómesteri posztja, bár tanulsággal zárja, de mégsem olyan erőltetten, mint egyes más emlékírók, a Hegyi Beszéd jelentését teljesíti ki: „Boldogok, akik sírnak.”
Az Emlékiratok hasonlóan az ópium áztatta álmokhoz; egy tragédiát mesél el, ad közre, ám olyan meglepő részletességgel és eleganciával, hogy nem elég egyszer elolvasni (míg De Quincey-nél én csak az utolsó 30 oldalt olvastam újra 2x a 220 oldalas regényből). A személyiség és a személyesség, a létezés szuverén módozatait és lehetőségeit keresik a szereplők egy politikai és mentális mezsgyékkel tele tűzdelt világban, keresik az egykori erdőt, a szatírok és nimfák árnyas berkeit, mely az „ifjúság zöld vadona”.
Keresik még önmagukat, önmagukban és egymásban, a művészetben, a szavakban és a színházban, mely olykor őszintébb, mint a meg nem rendezett valóság.
Az Emlékiratok könyvének előzménye a Hazatérés esszé (mely azért is érezhető nagyon összefonódónak, mert közel 10 évig írta Nádas Péter az Emlékiratokat, s egyes fejezetei megjelentek korábban is), mely arról az írói magatartásról, gondolkodásmódról, arról a Nádas féle emlékezésről, az irodalmiságról szól, melyet 1984-ben írt meg, avagy ez a mű a születése és intrója az Emlékiratok könyvének, melyet Mészöly Miklósnak ajánl. Az ő nevéhez fűződik Az ablakmosó című drámája, mely 1963-ban nagy politikai botrányt kavart. Mészöly Miklós, a nyolcvanas évek prózájának legnagyobb hatású író-teoretikusa biztos ösztönnel és higgadt tudattal jósolta meg a közelgő prózairodalmi fordulatot azokban a töredék elméleti fejtegetésekben, amelyek 1980-ban jelentek meg az Érintések című kötetben. A Konkrét és inkonkrét ábrázolásról szóló töprengésekben némiképp tán lemondó melankóliával rajzolja meg azt a megismerői és értelmezői folyamatot, amelyben egyszer csak, szinte észrevétlenül, mintegy magától elkövetkezendően lehetségessé válik majd a kort alkotó mindazon részletek pontos leírása, azoknak a „statisztikai összimpulzusoknak" a feltérképezése, amelyek külön-külön nem, de együttesen új távlatokat nyitnak meg, úgymond, a valóság bemutatásában. Mészöly Miklós úgy érzékelte, ez a fordulat talán már nincs is olyan messze. „Titokban irigylem azokat – mondja –, akiknek a számára egy új dimenziójú tágasság jóleső nyújtózása – talán épp a most kitaposott utak jóvoltából – ismét lehetővé válik. S vele az aggálytalanul biztos (ámbár megint csak átmeneti) közérzet, hogy kimerítően objektív a pillantás, amit magunkra és a világra vetünk. Mindenesetre akkor nevezhetik majd újra – és megbocsátható eréllyel – a modellt valóságnak."
1986-ban a hazai regényírás az elődök munkájának eredményeként is egy széles hátú fennsíkra ért volna; egy regényfilozófiai és egyben egy regényes filozófiai platóra, amelyről széttekintve nemcsak nyugodt lélegzettel és némi büszkeséggel lehetett visszatekinteni a magyar regényírás addigi hagyományaira, de úgy érezhettük, hogy ez a fennsík létünk értelmezésében is új szemléleti perspektívát nyitott. A két tekintélyes megjelenésű könyv (Nádas Péter – Emlékiratok könyve és Esterházy Péter - Bevezetés a szépirodalomba) a regényírás dilemmáin keresztül, mondhatni széles körben tette villámgyorsan ismertté a nyugati világban akkor már majd két évtizede zajló posztmodern vitákat, kételyeket és módszereket.

„Október utolsó napjaiban lehetett ez; nekem minden évben különös hónap, mintha minden évben újra átélném születésem fordulatát. A szép tárgyszerűség örömteli évszakának érzem; a rügyfakadás, a bimbózás, a kibomlás, a csírázás, a tavaszi újrakezdés ingerlékennyé tesz, kellemetlenül nyugtalanít, a nyarat, sietősségével, petyhüdt hőhullámaival és dühödt égzengéseivel túlontúl hisztérikusnak találom, ilyenkor úgy tesz a természet, mintha valaminek gyorsan, egymással ellentétes löketekben a végére akarna járni, télen viszont a mi tájainkon túl kevés a hó, kilátástalan szürkesége bágyaszt, elkedvetlenít. Az ősz az évszakom. Ragyogó egével, reggeli páráival, égett szagával, hosszú esőivel, színes bogyóival, kényelmességével, muslincáival, a korai derekkel, fagyokkal. A búcsúra, az elmúlás élvezetére hajlamos lelki beállítottságom tán kapcsolatban áll azzal is, hogy fanyarul füstös történelmi tapasztalataim miatt a jövőről is inkább bizonytalanul baljós sejtéseim vannak, mint erőt és energiát adó reményképeim; szó mi szó, nem vagyok tavaszi ember. Másfelől a cselekvés se erős oldalam, s minden bizonnyal ezért nem kedvelem a nyarat. A halált pedig túlságosan félem, ismerem és remélem ahhoz, hogy élvezzem végtelen telét, bár csodálom zártságát, szigorát, jegességének mérnöki virágait.
Szemlélődő embernek születtem; pontosabban, születésem hónapja valamiként az élet és az élet elmúlásának határmezsgyéjére szorította a szemléletemet. Se itt, se ott; köztes állapotban élek.
Csaknem minden ősszel, szinte menetrendszerűen megbetegszem. Szellemileg mégis ilyenkor, taknyosan, teákkal, zsebkendőkkel fölszerelkezve, lázasan érzem teljesnek magam a világban. Az elmúlás, az izzadás, a homály, a lázálmok, a még nem halálos kellemetlenségek ravasz teljessége ez. A tiszta őszi levegőben, az élni akarás nyári hisztériájának elmúltával, jobban hallik a messzi harangszó a levegőben.
Egyesek ridegnek, mások kegyetlennek, megint mások tárgyilagosnak szoktak mondani, valójában azonban olyan érzelmes vagyok, mint egy vajas-mézes kenyér; túlságosan is érzelmes ahhoz, hogy szabadjára engedhetném, ami múló és halálraítélt bennem, s mindig a szemem láttára bomlik el.”

Az itt leírt karakter és mondanivaló sokban az alapját és részenként fő motívumát jelenti a későbbi 1985-ben befejezett (és 1986-ban megjelent, a közel 1 év csúszás oka a még igazán újra felkészületlen irodalmi élet és a demagóg önimádatban élő rezsim) Emlékiratok könyvének. De miért éppen nyolcvanhatban? Mintha a kommunizmus hazai története, kelet-európai tapasztalata, vagyis azok a bizonyos Mészöly Miklós által prognosztizált statisztikai összimpulzusok a magyar regény számára, s talán akkor már számunkra is, az évtized közepén váltak volna majdnem fölényesen beláthatóvá, sőt az elmondás szintjén leírhatóvá is; miközben a homályos és vigasztalan történeti távlatban nem volt ennek az elnyomásba zsugorított létnek sehol se vége, látszani legalábbis nem látszott. A nyolcvanas évek közepére ezért úgy alakultak történelmünk akkori történetei a valóságra utaló modellé, hogy az egyszerre mutatta magát átláthatónak és befoghatónak, és egyszerre mutatta a maga kilátástalan végtelenségét is. S valamikor éppen ekkortájt, a kultúrpolitika egyre lagymatagabb éberségét folytonosan (fel)puhítva, mintegy elméleti megerősítésként, végképp elérte a magyar regényt is a nyugati posztmodern, hermeneutikai világ- és irodalomértelmezési hullám. Ez a nyugat felől jövő áramlat csak megerősítette a magyar regénytudatot abban a – történeti tapasztalatában egyébként is biztosan gyökerező – felismerésben, hogy létünk egyszerre véges és végtelen, s így történeteink sem nézhetnek ki másképpen. S minthogy a történelem magában való, közös története így mindenhol megkérdőjeleződött (van-e egyáltalán történelem), megszűnt a lineáris történetmondás lehetősége is; ezzel pedig a regény elvesztette korábbi, tizenkilencedik századi jól bejáratott klasszikus formáját, amelyben a lét lehetett bármily zord és kiszámíthatatlan, nekünk végül mégis kerek egészként mutatta önmagát. Ám itt ebben az esszében többet már sem Mészöly Miklóssal sem pedig Esterházy Péterrel nem akarnék foglalkozni, hiszen a téma adott, csak oly sok felé ágazó és komplex.
S már itt ki kell, hogy jelentsem; NEM az tetszik, ahogy Nádas AMIT ír, hanem AHOGY. Problémásan állnak emberek többsége Nádas világához, ennek a problémának a jelentősége, nem a két világ közti (tehát Nádas VS. Olvasó-befogadó) közti differencia, hanem éppen az azonosságban rejlik, abban, hogy olyan érzésekről és élményekről, cselekedetekről és gondolatokról olvashatunk, melyek többsége részben nekünk is mindennaposak, ám ezek többségét még önmagunkkal sem tárgyaljuk meg a rohanó világban. Az olvasó önkéntelenül is azt érzi (természetesen érthető módon), hogy valami olyasmit olvas, mely nem hozzá szól, vagyis aztán hozzá… és mégsem hozzá. Olyan paradoxon ez, melynek szépsége éppen abban rejlik, hogy azokat a gátlásokat gyűri le Nádas, melyeket mi képtelenek vagyunk, s persze így, és ily módon érezhetővé válik; valaki más életének legbelsőbb, szentebb vagy éppen puritánságába kapunk betekintést. A leskelődés és a kíváncsiság régi emberi tulajdonságok, melyek velünk születnek, ám nem ilyen módon szoktuk ezt kielégíteni, hiszen arra ott a TV vagy különböző Web kamera előfizetések. Nádas a legapróbb részletekig rendezi és tudatosan pakolja össze azt, mely első olvasatra kaotikusnak tűnhet, tökéletesen ír le és körbe, és olyan dolgokkal foglalkozik, mint egy szürrealistafestő, ki a képnek címet ad, ám az igazán kiemelt és hangsúlyos rész valami jelentéktelen vagy jelentős (ám mi nem akarunk vele szembesülni) akaratlan-akaratos dolog és tényező.
A befogadó megértésének és teljes átadásának problematikáját már az esszém elején fejtegetettem, ám az Emlékiratok könyvének lényege, hogy minél többször és többször olvassuk el újra és újra. Az újraolvasás aktusa az elmélyedés, az eddigi gátlások lassú feloldása, és az apró részletek, melyek előtte csupán jelentéktelenek tűnő ábrázolások voltak, most komoly szimbólumokat és logikákat hordoznak magukban a megértés szempontjából. Ám még ígyis könnyebb dolga van egy férfinak, mint egy nőnek; hiszen az érzékelésre helyezi a hangsúlyt, s mindezt a tapasztalás fázisain keresztül, így a szaglás, ízlés, hallás, de leginkább a tapintásra. Egy férfinek a könnyebb azonosulás oka az, hogy férfi dolgokról szól, s persze a férfi nemiségének főtükréről; azonban az is igaz, hogy ez a tükörkép részben deformált, részben hasadt, hiszen itt szerepet kap a homoszexualitás, illetve a biszexualitás. A történet nehézségét a szabdaltság majd az idővesztés okozza, két egymástól független, ám mégis karaktereiben hasonló történet húzódik meg egymás mellett, ahogy ez például az 1965ös Kurt Vonnegut - Az ötös számú vágóhíd-ban történik, ám ennek ott az idősíkok eltolása az elsődleges szerep, de ez sci-fi, s persze részben posztmodern abszurd is, de mégiscsak egy direkt módon megkonstruált és dacos kritikával élő alkotás, mely teljeségében elrugaszkodik a valóságtól, s csak néhol venni észre a realitást (és ott is túl klisészerűen).
Az egész végigolvasása után az befogadónak (ha sikerült neki…), az az érzése támad, hogy ez egy elejétől megírt könyv, melynek lapjait valami véletlen folyamán a nyomdában összekeverték, ám az oldalszámok ezt még sem követték. Nádas Emlékiratát figyelve, ez az érzésem mégsem volt meg, holott az eljárása igencsak hasonlónak mutatkozik. Ám mégis… Nádas annyira valóságosan ábrázolja a valóságot (ez a szóismétlésem csupán a tudat erősítése érdekében történt), hogy az megelevenedik, és saját életünkből mondunk rá magán példákat. Egyáltalán nem érezni rajta a mesterkélt világ megteremtését, mikor az a világ ez, amiben élünk. Ezt csak nehezíti aztán a főszereplő halála, és Krisztián beszámolója, aki maga is hivatkozik a regényben megtörtént eseményekre, ám mégis másképpen emlékszik vissza rá, bár ezzel nem blamálja a narrátort, csupán még erősebb táptalajt biztosít a valóság prédikátumoknak. S éppen ez a szépsége a visszaemlékezésnek, az hogy az emlékek, hangokban, képekben, szagokban rögzülnek, erre hoztam reális példa gyanánt De Quincey regényét, s így az emberi elme palimpszeszthez hasonló, többszörösen teleírt papírtekercshez hasonlít. A tekercs olvasása vagy simítása által felhorzsolódik a múlt és emlékezünk. De minden ember más és más féle képpen éli meg azt az emléket, más és más dolgok rögzülnek, így aztán közösen visszaemlékezve más és más oldaláról ismerhetjük meg a múltat, melyek egymást jó esetben szervesen kiegészítik. Hogy a példáim sorát ne állítsam meg, Kurt Vonnegut-nál Billy Pilgrim (Billy a vándor-utazó), egy régi háborús barátját keresi fel, hogy megírhassa minél mélységesebben a Drezdai bombázás traumáját, melyben éppen USA az, aki bombáz és értelmetlenül, ezzel is átvéve a németektől a halált osztó toposzt. A történelmi múltnak a megismerése, az apák örökségének vállalása és folytathatósága nemcsak Nádasnál, hanem nemzedéktársainál is központi kérdésként merül fel. A hetvenes években felnőttkora kiteljesedéséhez ért nemzedék vehetett részt aktívan a történelemben, az ötvenes éveket és az 1956-os forradalmat is gyermekként élte át. Ifjúkoruk a látszat- konszolidáció látszatperspektívákkal kecsegtető hatvanas éveire esik, a hetvenes évek hozzák el a számvetés, a kijózanodás és a kiábrándultság korszakát. Ez a folyamat tükröződik Nádas Péter és kortársainak műveiben. A történelmi örökség megtanulása, átvétele a teljes felnőtté válást is jelenti számukra, az identifikáció aktusát, a látszatlét helyett egy autentikus lét lehetőségét. A történelmi vákuum nyomasztó állapotában élve… 56-ot nem véresen zárja, csak gyerek fejjel, kinek nem a vér és a terror, csak a sok ember, arc és dal, az apja mint ellensége a népnek, a családjának, a villamos (mely által visszaemlékszik és Merchiornak mesél)… no meg a barátja elejtett lekváros kenyere.