Emlékeim már darabokra törtek.
Egyiknek árnyán fénycsók felragyog.
Tó tündököl másikon, s pici árnyak
sietnek rajta: sötét csillagok.

Május van. Megleng akác giccsvirága,
szerénységgel hivalkodón fehér,
s arany hanggyűrűt húz a hallgatásra
távol torony harangja: itt a dél.

Nem dél nekem már időm: életemnek
alkonyon túli estéje elért,
és visszahúz olykor, ha lehajolnék
tört világhoz tört emlékeimért.

Emlékeivel van ki hittel játszik,
s képzeli: mindez mást is érdekel.
Én is játszom, de közben tudom: játék,
ahol mosolyra csupán könny felel.

A tó égig száll. Nedves csend az erdőn.
Halott-magammal elbeszélgetek.
Ujjaimon piros játékbohóc van,
bábként, s a kékhez új zöld átnevet.

Az ember végül mindenkitől távol.
Széttört világban emlékdarabok,
de lehajolni értük tört világhoz
olykor nehéz, te játékos halott!