A rideg, bútorozatlan kihallgató szobában az íróasztalon kívül egy lefűrészelt támlájú karszék állt a szoba közepén paciensre várva. A szék ülőkéje kifényesedett, sokan ülhettek már rajta. A megtermett, kopaszodó rendőr százados sapkáját az asztallap szélére helyezve az idézést mustrálta. Tekintete az előállított emberre szegeződött.
– Üljön, oda!– mutatott a székre, majd az őrmesterhez fordult – jelentsék nekem, ha végeztek a helyszíneléssel! Na, lássuk a medvét! Felveszem az adatait!-mondta és kopott, agyonhasznált Remington írógépébe befűzte az indigókkal megtunkolt papírlapokat. Miután végzett az adatfelvétellel a támlátlan széken fészkelődő férfire fordult fixírozó tekintete..A vöröhajú,szögletes,durva baltaarcú ember bikanyakán aránytalanul megnyúlt fej éktelenkedett. Savószín szemei a vaskos zsírpárnák és borostyák fedezékéből sunyin pislogtak a vizsgáló tiszt felé. Hatalmas, vörös szőrzettel borított mancsát térdein nyugtatta. A csendet megtörve megszólalt.
– Rágyújthatok százados elvtárs?
– tessék csak!– adta belegyezését a százados és egy bádog hamutartót nyomott kezébe, miközben pár pillanatra találkozott tekintetük.
– Tudta, hogy a lánya terhes?
– Nem.
– Senki sem tett önnek célzást a leánya állapot változására?
– Nem, senki nem szólt. Mert kérem, ha én ezt megtudom, ha csak fél füllel is meghallok valamit, akkor minden másként történt volna! Akkor a lyány már az óta férjnél lenne!– rendben van, beírjuk, nem tudott a lánya terhességéről! Részletesen mondja el nekem a tegnapi nap történetét onnan, hogy felkelt!
– Hát kérem,– kezdte, s elnyomta a csikket a hamutartóba. Az asszony reggel a szokásos időben, fél ötkor keltett. Megmosakodtam, ittam egy pohár pálinkát, megborotválkoztam, kimentem a budira elvégezni a kis és nagy dolgaimat. Früstököltem, beraktam a táskámba az asszony által becsomagolt ozsonnát, és elindultam a tsz-be dolgozni.
– Eközben találkozott a lányával, vagy ő később kelt?
– Fordítva volt, ő kelt elébb, s már a fél ötös komppal elment dolgozni a városba. Egésznap dolgoztam. Búgattam, fedeztettünk, tetszik tudni az apaállat telepen, dolgozom. Délután fél ötkor hazamentem, letettem a táskámat, aztán átmentem a kocsmába egy kis tere-ferére a cimborákkal.
– Még mindig nem találkozott a lányával?
– Nem, ő előbb megy, később jön, mint én.
– Mikor ment haza a kocsmából? Kilencfelé. Belapátoltam a kaját, amit megmelegített az asszony, aztán ledőltem a konyhában a dikóra. Hamar elaludtam.
– Mikor ébredt fel?
– Úgy hajnali háromkor rázogatott az asszony, hogy: Aszondja gyűjjék, kend, mert baj van a lyánnyal! Erre gyorsan felugrottam amint voltam a tubigatyámban, félmeztelenen, felhajtottam szíverősítőül egy begre pájinkát, helyrebillenteni az öntudatomat és rohantam, be a lyány szobájába.
– Mi történt azután?
– Berohanok, azt látom, hogy nagy küszölődésben vannak ketten az asszonnyal. Merő vérben úszik a Bukta!– az meg sem fordult a fejében, hogy orvost hívjon?
– Megmondom őszintén, nem. Azon vótam, hogy ha mán eljutottunk idáig, akkor majd csak lesz valahogy!– mondta, miközben vaskos ujjait mustrálgatta.
– Tehát, maguk abban bíztak, hogy stikában megszületik a lányt, s majd eltüntetik a nyomokat? Ezért nem ment maga orvoshoz, nem akarta, hogy a titokra fény derüljön!– Kis zavartan krákogta– háát.
– Világos a tényállás, el akarták sinkelni a csecsemőt! – Kiss felháborodottan utasította vissza a vádat.– ugyan, már százados elvtárs, hát el tud maga képzelni rólam ilyen aljasságot! Hát úgy nézek én ki, mint egy sintér?–törölgette gyöngyöző homlokát kockás zsebkendőjével.– Mit akartak tenni vele, hagy hallom?
– Szép csendesen odaadtuk volna az államnak. Már a lyány egy piros sport táskát is kikészített, ott van az ágy alatt. Csakhogy én arról nem tudtam, hogy mán az ott van az ágy alatt…
– Ezért rakta bele egy cippősdobozba és vitte ki a budiba? Miért éppen a budiba? Kivittem, hagy szellőzködjék, térjen kissé magához, szívja be az ózondús levegőt. Hát éppen ez mutatja a tisztességes szándékomat, bele is dobhattam volna a szarba, nem igaz, senki sem tudja meg! Mondom, hogy oda akartuk adni az államnak!
– Elhiggyem?– nézett rá a százados sandán.– Kiss zavarában rágyújtott. – Nézze százados elvtárs minket a faluban mindenki, ismer. Nem tudnám elviselni, hogy a jó hírünkön folt essék!– de szépen mondta!– jegyezte meg bosszúsan a százados. Kiss rendületlenül folytatta. Nem szerettük volna, hogy ettől a kis félreértéstől, oda legyen a becsületünk.
– Milyen kis félreértésről beszél itt ember? Meggyilkoltak egy újszülöttet! Ezt nevezi maga félreértésnek!– ordított magából kikelve az asztalt verve a vizsgálótiszt. Ez már neki is sok volt. Kiss magyarázkodni kezdett.
– Félre tetszett érteni, én azt hittem, hogy a hormonzavartól hízik a mi kis Buktánk. ––Szóval ez volt az a félreértés?– folytassuk onnan, hogy belépett a szobába!
– Belépek, látom a nagy küszölődést, amibe vannak az asszonnyal ketten. Látom az Emmuskám szemében a könyörgést, hogy segítsek neki! Sehogy se akart kigyünni belőle, na!– markolta meg a szék ülőkéjének peremét.
– Tovább! – sürgette a százados.– mit tett ekkor?–muszáj ezt százados elvtárs?– tekintett esdeklőn a vizsgálótisztre.
– Folytassa csak, könnyítsen a lelkiismeretén!– bíztatta a vizsgálótiszt. Kiss akadozva kezdte.– Elösször megpróbáltam segíteni, én is. Nyomtam, de nem jött, elakadt valahol a gyerek a hasában. A feje kinn volt, de a vállai beszorultak a medencéjébe. Aztán, hát megmérgesedtem, - mondom, nagy vérmérsékletű ember vagyok, amúgy! Nem tagadom volt bennem egy kis nyomás, mert a küszölődésben még egy begre pálinkát lehúztam.
– Szóval elébb a térgyemmel próbáltam meg nyomni, de egy tapodtat sem jött kifelé belőle. Aztán hirtelen begurultam, láttam a lyányt mennyire, szenved, hát kitapostam belőle, na! – bökte ki Kiss, csuromvizesre izzadva magát. Elővéve kockás zsebkendőjét felitatta az izzadságot markáns arcáról. A vizsgálótiszt a döbbenettől se köpni, se nyelni nem tudott. Visszakérdezett, mint aki nem jól hall.
– Ha jól értettem, maga világra taposta az unokáját?
– Mondhatjuk így is százados úr. Hát, ha mán nem akart magától kijönni, segítettem neki egy kicsikét. Olyan nagy bűn ez tiszt úr?
– Rendben van, azaz dehogyis van rendben! Marhaságokat beszélek már én is! Mit tett ezután? – kimentem a konyhába, lehajtottam még egy begrével merthogy az idegtől majd széjjelvetett a méreg.
– Meg sem nézte az unokáját, hogy él-e, hal-e, fiú-e vagy lány?
– Dehogynem, látnom kellett, merthogy az asszony a kezembe adta a szerencsétlen kis testet.– tehát az asszony kezében volt elébb, aztán átadta magának?
– Igen, pontosan így történt.
– Mit tett ekkor?
– Elébb rátekintettem. Formás, kis pöcsös gyerek volt. Pár pillanatig a markomban tartottam, aztán betettem a cipösdobozba.
– Hogy emlékezik, felsírt a baba?
– Nem volt annak egy nyikkanása sem.
– Akkor sem sírt, amikor világra jött?
– Hát azt őszintén nem figyeltem. Annyira el voltam foglalva a veszkelődéssel, hogy a saját káromkodásomtól nem hallottam semmit. Amint kitapostam belőle, az asszony a kezébe vette én meg mentem a konyhába pálinkát inni, helyreállítani az önbizalmamat. Utánna, hogy így lelkileg megerősödtem, visszamentem, elővettem egy üres cipődobozt, azt abba bele tettem a csöppséget. Kitettem a budiba, hogy majd később, ha elrendeztük a lyányt, beviszem a városba, odaadom az államnak.
– Szóval maga abban a tudatban volt, hogy a csecsemő még él?
– Gondolja, hogy egy halott csecsemőt akartam az államnak adni, annyira nem vagyok hülye!– értem, csak fel nem foghatom, hogy ha maga élve akarta az államnak adni, akkor minek csukta rá a doboztetőt, kötözte össze spárgával? Nem félt, hogy megfullad? – Kiss hatalmasra kerekített szemekkel meredt a századosra, majd méltatlankodva megszólalt.
– Én nem kötözöttem össze semmit! Nem is volt rá időm, mert amint letettem a dobozt, már rohantam is be a házba. Látom, hogy a lyány csak nem jön magához, vérben fekszik. Felkaptam magamra a nadrágom, zubbonyomat és kerékpárra ülve, mint az eszement vágtattam a körzeti orvoshoz. Felvertem álmából, kapta magát bevágódott a Trabantjába és már ment is. Elébb odaért, mint én.
– Hű, az anyja keservit, ahelyett hogy tisztulna, egyre jobban gubancolódik az ügy. Most higgyek magának? – hinnie kell, mert nekem tiszta a lelkiismeretem. Nem is volt nálam spárga!
– Amig maga orvosért ment, az alatt átment a szomszéd. A feleségem, az Elza hívta át, mert nagyon féltette az Emmuskát. Hogy legyen velük ott valaki, Amig én megjövök. Arról ki tehet, hogy erre rájött a hasmenés, berohant a budiba elvégezni a dolgát, aztán rálelt a dobozra. Fogta és bevitte a házba. Hogy ki kötözte össze, a jó ég tudja?
– Jó, zárjuk le ezt! Most arra válaszoljon nekem, hogy ki ásta ki azt a gödröt a kertben?
– Miféle gödröt? Semmilyen gödörről nincsen tudomásom!– horkant fel Kiss méltatlankodva. – Jól van, ennyiben maradunk.– mondta a százados rezignáltan és befejezettnek vélve a kihallgatást lezárta a jegyzőkönyvet. Kisshez fordulva így szólt– Most kimegyünk magával a helyszínre. Aláíratta vele mind a három példányt. Bele tette a vizsgálati anyag dossziéjába, és kocsiba ültek.
A kerítés mellett sokan álltak, leskelődve. Mikor a nyomozók megérkeztek Kissel, az emberek összesúgtak maguk között. Egyenesen hátra mentek, megálltak a gödör mellett. Kiss elhűlve bámulta a gödröt.– na, ráismer Kiss bátyám a művére? Vallja be, hogy maga ásta! – Kiss magából kikelve ordított– aljas provokáció! Valaki bosszúból áshatta ki, hogy rám terelje a gyanút, így akarnak bemocskolni!
– A nyomozók látván, hogy nem mennek semmire sem, elbúcsúztak, és később kiküldték a helyszínelőket,nyomrögzítésre.
– Viszontlátásra!– búcsúztak tőle. Kiss állt, mint a bálám szamara, majd elkezdett kiabálva utánunk futni.– hé, álljanak már meg, velem mi lesz? Nem visznek el?
– Mért vinnénk el, hiszen nem történt bűntény? Vagy mégis? – kiáltotta vissza a vallatótisz és elszáguldott a rendőrautóval. Kiss bement a fészerbe, kihozott egy üres gyümölcsös ládát, felfordította és a gödör mellett, lerakta a földre. Ráült és meredten bámult az üresen tátongó gödörbe.