Valahol elkezdődött,
Ne kérdezd, miért,
A végben befejeződött,
Nem tudom, miért.

Csak jött egy villanás,
És ott találtam magam valahol,
Hol nem járt még senki más.
Azt hittem, elvesztem akkor.
Körülöttem az üresség, bennem más semmi,
Csak a tudat, hogy szeretnék valaki más lenni.

Fájt az egyedüllét,
Csak zúgott a magány,
Vártam az út szelét,
Az majd lehűsít talán.

Nehéz volt beletörődni,
Hogy itt keményebb minden,
Hogy nehezebb elindulni,
Mint azt én képzeltem.

Mélyponton vagyok,
Oly sötét itt minden,
Körülöttem árnyékok,
Más senki nincsen.

Éltet még a remény,
Kinnmarad a napfény,
És milliónyi jó barát,
Töri a fal túloldalát.

Érzik, hogy veszélyben vagyok,
Nem akarnak elveszteni,
De csak arra gondolok,
Mégis jobb lenne meghalni.

Lefekszek a földre,
Aludni akarok folyton-folyvást,
Az álom sem hoz megnyugvást,
Hát elindulok végre.

Zavaros minden,
Mert nem tudom, mit akarok…
Mondd meg, ki vagyok!
Élek, vagy csak éltem?

Nem hagyom, hogy segítsetek rajtam,
Börtönöm nekem ez a katlan,
Csak egy ember van, ki kisegíthet,
De szívem már neki sem hihet.

Sötét van, kérlek, adj fényt,
Törölj el minden törvényt,
Törd át a falat, vagy meghalok,
És örökre itt benn maradok.

Hol vagyok? Mondd, hova kerültem?
Ez mind úgy kezdődött, hogy szerettem?
Tán az a baj, hogy szeretek még mindig?
És csak zuhanok a meder aljáig.