Ez a park a kedvenc helyem,
Itt láttam meg először szerelmem.
Zöld bokrok, színes virágok,
A levelek közt sötét árnyékok.

Emlékszem, itt, ezen a padon csókolt meg
Először, azóta teljesen megváltozott az életem.
Nagy fák árnyékában sétáltunk kettesben, ő meg én,
Nem volt nálam boldogabb ember a Föld e féltekén.

Emlékszem, összerezzentem, mikor megfogta kezem,
Hozzáfordultam lassan, égszínkék szemébe néztem.
Láttam benne azt a tisztán csillogó tüzet,
Azt éreztem, amit ő a levélben üzent.

Így álltunk egy ideig, majd gyorsan leültünk,
Azt hiszem, a szerelemtől mindketten szédültünk.
Itt van ez a csodálatos múlttal bíró pad,
Itt sírok mindaddig, míg könnyem kiapad.

De felkelek, mennem kell előre!
S most ránézek egy nagy, szürke kőre.
Erről mindig eszembe jut az a nap,
Amikor bennem valami megszakadt.

Fáj, nagyon fáj, nem bírom tovább,
Jobb lenne, ha elmondanám,
Mi már nagyon régen volt,
Egy éve, bennem mély nyomot hagyott.

Nem gondoltam volna,
Hogy ez az utolsó közös séta.
Reggel még ölelt, délben megcsókolt,
Este pedig örökre itt hagyott.

Elment, mint egy angyal,
Búcsúzott szerelmes szavakkal,
A közös életet terveztük,
A közös halált nem elemeztük.

Csak azt tudom, nélküle egyedül vagyok,
Egy éve várom. talán én is meghalok.
Ő nálam mindenben az első volt,
Tizennégy évesen az első csók,

Majd az első közös éjszaka,
Emlékszem, csattogott az Isten nyila,
Bátortalan csókok, szelíd simogatások,
Kár, hogy ennek mind vége, sajnálom, hogy ennyi volt.

Úgy érzem, én vagyok a hibás,
Ebben csak én vétkeztem, senki más.
Szívemen még itt ül a nyomás,
És csak a halál ad feloldozást.

Szép reggel volt az is,
Sütött még a nap is.
Szenvedélyesen megcsókolt,
Akkor még semmi baja nem volt.

A sétát előző napra terveztük,
Az eső miatt nem mehettünk.
Az a nap egy szörnyű, örök emlék,
Ha nem lett volna, nem itt sírnék.

Jól sikerült a séta,
De a fák baljós árnya
Súgott nekem valamit,
Akkor még nem tudtam, mit.

Bementünk az erdőbe,
Egy kicsi kerülőre.
Sütött a nap, dél volt,
Magölelt, lassan megcsókolt.

Aztán mentünk a kijelölt úton kéz a kézben tovább,
Éhesek lettünk, megláttunk egy kis tisztást odább.
Leültünk, csendesen megebédeltünk,
Desszertként mézes sütit ettünk.

Kár, hogy nem vettük időben észre,
Közelben van méhek, darazsak fészke.
Megérezték az édes, mézes illatot,
Nekik köszönhetem, hogy egyedül vagyok.

Nem értem, miért így történt...
Nem szenvednék így önként.
Szóval jöttek a darazsak, méhek,
Bogarat láttam, amerre csak néztem.

Gyorsan összepakoltunk,
Hogy majd meglógunk.
De megindították a támadást,
Nem ismertek megnyugvást.

Támadtak: először őt, majd engem,
Letakart egy pléddel, emlékszem.
Majd, mint a maró tűzvészben,
Szembefordultunk a haddal szépen.

Futottunk, ahogy csak tudtunk,
A Duna sebes vizébe ugrottunk.
Ölelt, szorosan magához húzott,
Majd velem a partra úszott.

Elmentek már a mérges bogarak,
Rólunk a víz folyt, mint a patak.
Ránéztem, tele volt csípésekkel,
Tekintetem találkozott az övével.

Ránéztem kezére, ott is sok csípés,
Hogy hova mentünk aztán, nem volt kérdés.
Hátul feküdt a szerelmem,
Talán már eszméletlen.

Olyan gyorsam vezettem, ahogy csak tudtam,
A kórházat akkor már rég felhívtam.
Néztem, kezd magához térni,
Jobb lesz jobban a gázra lépni.

Sok orvos, ápoló, asszisztens,
Ki aggódva várt minket,
Hordágyra rakták kedvesem,
Elszállították hevesen.

Majd egy ápolónő engem is kezelésbe vett,
Nem tudta, ez hol, s hogyan történhetett.
Elmondtam neki, mi történt,
Hogy vállalta ezt értem önként.

Fél óra múlva kiléptek mid az orvosok,
Nem tudták hol, s hogyan vagyok.
Látták, hogy még élek, virulok,
S kedvesemért izgulok.

Azt mondták, van remény,
Hogy túléli,
De a sérülés igen kemény,
S nem bóvli.

Azt mondták, felgyógyul a drága,
S nem lesz a szívem árva.
Bementem hozzá a kórterembe,
Kezét tette kezembe.

Láthatta szememben az aggódást,
Úgy feküdt mellettem oldalvást.
Megcsókoltam, átöleltem,
Minden kérdésére feleltem.

Aztán mélyen a szemébe néztem.
"Nem hiszem, hogy túlélem"-
Mondta, de nem kellett volna,
Ezt nem felejtem el soha.

"Hogy mondhatsz ilyet, szeretlek,
Veled együtt mindent túlélek."
"Tudom, érzem és hallom,
Csak a csuklyás embert látom."

"Nem halhatsz meg! Nem érted?
Hova tudnék menni nélküled?"
"Bocsáss meg! De tudom...
El kell mondanom,

Ezt a dolgot sem te, sem az orvosok nem tudjátok,
A darázscsípésre is allergiás vagyok, meghalok."
Mondta, mint egy hóhér,
Arcomból kiment a vér.

Nem tudtam mit csinálni,
Nem tudtam az orvosoknak szólni.
"De kérlek, ne menj el,
Senkinek ne mondd el!"

Erre kért, hát hallgattam róla,
Lehet, hogy jobban tettem volna,
Ha felállok és szólok az orvosoknak,
Kik valami megoldást biztosan találnak.

De szorosan fogta remegő kezem,
Sírtam a vállán, erre emlékszem.
"Szeretlek, és köszönöm neked,
Hogy rám áldoztad nyolc éved.

Sokat mosolyogj, s ne sírj miattam, kérlek,
Most még így a haláltól sem nagyon félek."
"De miért akarsz meghalni, ha tudod, rossz nekem,
Ha meghalsz, veled halok, nem hiszem, hogy túlélem."

"Nem értheted, nekem e világon nincs helyem,
Elraboltam fiatalságod, bocsáss meg nekem.
Szeretlek. Szeretem a szemed, az arcod, a szád,
Szeretném, ha elmondanád, ha be is tartanád,

Mit csinálsz majd halálom után?"
"Hogy élhetsz most ilyen bután?
Nélküled elveszek, meghalok,
Nem létezek, elsorvadok."

Megcsókoltam még egyszer, ez volt az utolsó...
Arca hamuszínűvé, élettelenné vált... az utolsó...
"Orvost, gyorsan, hívjanak egy orvost,
Siessenek, életbevágóan fontos most."

Jöttek a doktorok szép számmal menteni életét,
De nem tudtak mit tenni, lezárták szép szemét.
Bennem megszakadt az élni akarás,
Nem maradt, csak a puszta lét, semmi más.

Elvesztettem életem egyetlen értelmét,
Nélküle egy sivár puszta, üres a lét.
Ő a legszebb angyal a mennyországban,
Jól megállja helyét akár egy más világban.

Itt domborodik édesem szent sírja,
Ott lenn folyik a Duna árja...
Nem bírom már tovább, odaértem,
Kín itt ez az élet nekem...

Elegem már a sok szenvedésből,
Elegem van sós könnyemből,
Ott lenn folyik az édesvizű Duna,
Belevetem magam, hadd legyen sós a habja!