A tudatosság rögös útján
töri sarkunkat egy szűk
cipő,
kilépünk, belépünk,
és térdelő
testünket
járja át a vigasz.
Eső, víz, homok,
a partokon lábnyomat.
Tengerek látszanak
ötleni eszembe,
fejest ugranék
és veled szembe
hajlítanám gyöngéd
ívbe a testem.
Láthatom,
ahogy
ismét az ágyamon
fekszem.
És magával ragadna az álom,
hagynám, de karjait nem találom,
keresem,
a párnám redőibe bújva,
patakot rajzolok a takaróra,
hajózni vágyom,
pontokat keresve,
evezőm eltörött,
vitorlám leesve.
Kormányomat az isten fogja.
Tudatos álom,
a létezés
tudattalan
rabja.