Az emberre mind rászakad:
álma, útja, a föld -
végül. Még az a csillag is,
amelyet örökölt.

Aki kifosztja, az se lesz
boldog, mert nem lehet,
hisz végül rá is rászakad
koldus árnyék: a tett.

Fejfa van, nincs, oly egyremegy!
Egy Jel van csak: Idő, -
e pusztuló, e születő,
megértő, kétkedő.

Én már a múltam dúdolom:
virágszél-vitte dalt,
mely addig szép míg fényt imád,
pirosan fiatalt.

Szélvitte szó, szélvitte dal,
szélvitte nincs-hazám,
múlttá lobogott boldogok
volt zászlók hajnalán!

Az én fejfám - a Gondolat,
pusztulón is örök,
síró síron szélhagyta szó,
holt szívre költözött,

de emlékben, mely visszanéz,
olykor Idő remeg,
s hitetlen Égnek felmutat
Csillagjel-gyermeket.

Helyettem fejfám visszanéz
mikor már nem vagyok:
megnő az Idő gyermeke,
s örömpirost ragyog!

Térdelnek megtért istenek
akkor elébe, mind,
s könny csillogja, gyönyörűszép,
álmaim, álmaink.