Elitéltek majd érte tudom, de mit tegyek.
Hazám már régen,
olyan mit elvártok tőlem nincs nekem.
A kis falut hol születtem,
eltörölte a bölcs a közigazgatás,
ami maradt az is fájón idegen.
A nagyutcára már rá sem ismerek.
Hol régen a sok büszke karcsú akác,
édes-emlékes cirmos eper, meg nyárfa állt...
Most semmi!

Magányos, borzas varjú károg
a csupasz villany póznán...
Kár, kár, kár...
Gyermekkorom kis hazája volt-nincs
s károg a varja...
nem a múltat, a jelent siratja.
KÁR.

Az öreg temetőt felverte a gaz.
Fejfák, régen-holt ősök emlékeztetője,
-nevekkel mint engem tart számon a világ-
már térdre rogyva porlad.
Útját vesztet hangya sietve fut rajta át,
keresve, kutatva, mint jómagam,
hazátlan, hontalan.

Ez lenne hát, hol élni és halni kell?

Dölt kerites mögül gyanakvó szempár kisér,
Nincs se adjon, se fogadj isten...
Sem ember sem föld itt engem
nem takar, nem ápol.
Megyek lehajtott fővel, én az idegen,
mint a kitagadott, a szülői házból.

Barát sincs már,
vagy holt, vagy részeg,
vagy szégyen piritja,
hogy még mindig megvagyok,
jobb lenne tudni talán,
-ha már sem hazafi sem hivő
nem lett belőlem, -
hogy csak voltam,
leirva, elfelejtve mint selejtes árú
a vesztesség oldalon.

Hazám, hol otthonom�
Otthonom, hol a kalapom
a szögre akasztom.
Hazám ez az iróasztal
álmok szülője, temetője...
Ez a cellányi szoba,
a néma-irott társak a könyvespolcomon.
Hazám a szó. A Nyelv.
Az még megmaradt, minden más
csak emlék, jó is nem is.
Ez az élet. Nem panaszkodom.

Bűnöm, hogy élek. Halni kellet volna tán,
oktoberem ködös hajnalán...
De élek, - ez már visszavonhatatlan -
s ha majd lejár az időm,
egy kedves-idegen
takarja majd rám a szemfedőm.