öntöm kifelé a szívem
persze hangosan csobog
ahogy koppan koszorúéren
azok a kis pillácskák sok
ráncolással közbevitték
az életet és mosolygó
libegőket, futó sílécekét
és azokat a falak közé bukó
sugárnyalábokat,
amik az árok szélén nőnek
a világ végi kanyarban
az éppen eltűnőknek
nyalogatva sebeiket
kezükbe nyújtják
s lesétálnak derékszöget
mosnak el a lámpást
meg dobva elfújják
s ennyi volt. el is bújt a hajtást
kifakította, s most magában motyog..