Ötödik látogatás

Jódarabig felém sem néztek ezek a kedves szerelmetes kis űrlények. Munkában és epekedésben teltek a napok, hónapok. Régen elmartam magamtól állandó szeretőimet: semmi sem érdekelt, csak a kísérletek, s néha fel-fellángoló gerjedelmem a kis űrlények felé irányult... Ekkor alkottam a legtöbbet. Csakúgy zúdítottam a világra az újabbnál újabb ötleteimet, felfedezéseimet.
A szokott módon pihentem álmodva, a kezemből kieső könyv robajára ébredve, hatalmas fényességgel megérkezett egyik kis űrszerelmem, s bebújva takaróm alá, vad mámorral tapintottam, igyekezve eltalálni, hogy Tillát vagy Mayát küldte hozzám az Úr...
Kezem Tillát tapintotta. A selymes, bársonyos, rugalmas fiútest oldalára kucorodva, gömbölyű fenekét tárta kéjvágytól megmerevedő falloszom felé, s én vad mámorral mártóztam meg a sikamlós, rugalmas ánuson áttörve tűzforró vaginájában... Leírhatatlan kéjben rándult össze testem. Két térdemmel tomporát szorítottam, s iszonyú erővel löktem egyre mélyebbre bíborlándzsámat. A visszahúzásnál az ánus sikamlós nyálkahártyája, mint tapadókorong szívta a fitymától megfosztott makkot. Úgy éreztem, ánusának lüktető erecskéje piócaként tapad felajzott szerszámomra. Mohó ujjaimmal, tenyeremmel aranyhaját, homlokát, tarkóját, szemeit simogattam. Majd hirtelen robbanásszerűen tört ki megfeszülő heréimből a megtermékenyítő mag, hogy belövelljem imádott Tillám vaginájába... Nem tévedés, hogy vaginát írok: végbele és végbélnyílása megfelelt a hüvelynek, mivel izmos, recés fala teljesen átvette a női hüvely szerepét.
Az aktus után mohó ajkaim közé vettem Tilla merev bíborfurulyáját, és soha nem érzett kéjjel szívtam belőle a kilövellő édes harmatcseppszerű nektárfolyamot... Közben szemeim szemeibe fúrva, lelkünk is egyesült a nászban.
Miután imigyen elteltünk egymással, Tilla a szokott módon hasamra ülve, szépséges szemeit a szemembe függesztve, lányosan elmosolyodott, s megkérdezte:
– Örülsz nekem?
– Örülök – hörögtem kielégülten.
– Örülsz, hogy én jöttem? – kérdezte újfent.
– Igen, azt hiszem, hogy most már jobban örülök neked, mint Mayának.
– Miért?
– Nem tudom, új vagy nekem.
– Szeretsz?
– Szeretlek.
– Miért? – kérdezte annyi bájjal, hogy nem tudtam nemmel válaszolni.
– Szeretlek, bár nálunk ezt a fajta szerelmet üldözik az emberek.
– Miért, mi van abban, ha két azonos nemű szereti egymást?
– Mi lenne? Tudod, nálunk a földi halandóknál az a norma, hogy a szaporodás miatt, csak férfi és nő közösülhet egymással.
– Rideg egy törvény, elkeserítő.
– Igen. Ez nem jó törvény. Tudod, az emberben mindig bujkál az azonos nemű társai iránti megismerés vágya. Sokszor gondoltam rá, hogy annak a másik fiúnak de jó volna a falloszával eljátszani, számba venni, csókolózni vele. Egy ágyba feküdni, falloszunkat összerakni, aztán szeretkezni..., de aztán elhessegettem a gondolatot, mert kultúrember lévén, belépett az elfojtás.
– az mi? – kérdezte Tilla, s forró ánusába erőltette merev bíbor-lándzsámat. Felnyögtem a kéjtől.
– Az elfojtás az, ami boldogtalanná teszi az embert. Megfosztja magát mindattól az élvezettől, ami számára üdvös lenne, azért, hogy betartsa a társadalmi normákat.
– De hisz ez borzasztó! – háborodott fel Tilla – hát, ha a test nem kapja meg, amire vágyik, akkor elsorvad a lélek! Fakírok vagytok ti emberek. Nem tudjátok ti, hogy a szeretet mozgatja a világot?
– Dehogyisnem, kicsi Tilla! Hát azért szeretlek most téged. Szeretlek testemből-lelkemből, mert olyan kis okos vagy, illedelmes és szeretetre méltóan odaadó. Aztán szeretlek testemből, mert kielégíted kéjvágyamat.
– És azt tudod, hogy ha valakitől megvonják a szeretetet, az elsatnyul, elpusztul.
– Tudom, hogyne tudnám.
– És azt tudod-e, hogy ha az állat nem kapja meg a gazdájától a szeretetet, megsínyli, senyved és végül elpusztul?
– Tudom.
– Hát akkor mért senyvesztitek magatokat törvények, meg eszmék rabságában. Mért fosztjátok meg magatokat a legfőbb élvezetektől a testet és lelket élesztő szeretettől?
– Azért kicsim, mert ha ezt így tennénk, akkor, ha én megkívánnám a főnököm feleségét és az is engemet, s ha szeretkeznénk, lehet, hogy nem tetszene a főnökömnek. De ha éppenséggel a főnököm kívánna meg engemet, s egymáséi lennénk, lehet, hogy a feleségnek nem tetszene a szituáció.
– Ó, Istenem de bonyolultak vagytok földiek. – nyafogott Tilla, s bordás vaginájával szívta, tolta bíborlándzsámat tűzforró testébe. Most tette először azt, hogy amikor már kitörni készült a magom, izmos ánusával elszorította falloszom tövét. S az nem kapván vért: lecsillapodott... Miközben így ügyködött, cinkosan rám nevetett, mint egy csínytevésen kapott kisfiú.
– Nézd, kicsi Tilla, azért ember az ember, hogy emberként viselkedjék. Mert, ha rád hallgatnék, akkor, mert tetszik nekem, tegyem magamévá a hozzám dörgölődő nősténymacskát vagy sárló tehenet, kecskét..., na nem, a kecske még jöhet, de a macska, kutya, tehén az nem...
– Pedig előző életedben dívott ez a szokás – térített észre Tilla –, csak elkorcsosodtatok.
– Lehet, kicsim, lehet. – mondtam akadozó nyelvvel, mert arra gondoltam, hogy mi lenne, ha a törvények nem kormányoznák a világot: szodómia, pederasztaság, homoszexualitás.
– Tudom, most hol járnak a gondolataid ember, de nem gondolod-e, hogy minden élőlény Úr teremtménye, és Úr adta nektek az életet.
– Mit akarsz ezzel mondani?
– Azt, hogy ugyanúgy el is veheti.
– Miért?
– Mert boldogtalanná tettétek magatokat. Kiirtjátok a környezetetekben lévő növényeket és állatokat. Aztán egymást is. És ha már csak a puszta föld marad, akkor Úr új magot küld le, s elvetve, már normális lények szaporodnak el a földön.
– na ne, ne hülyíts, Tilla! – gerjedtem haragra, s lebirkózva, fölébe kerekedtem, újra megmerevedő bíborlándzsámmal, hatalmas lökésekkel hatoltam testébe. Tilla megsemmisült alattam. Észvesztve menekültem az imént hallott gondolatok elől a kéjbe, s szétrobbanó herezacskóm összes magját Tillába ürítettem. Megnyugodva fordultam le róla. Tilla hozzám tapadva, átkulcsolta lábaival derekamat, karjaival mellemet, s fodros ajkaival mohó számra tapadt. Szemei lelkemig hatoltak.
– Szeress minden élőlényt: szeress mindenkit! Amint felébredsz, ölelj át egy fát! – szuggerálta belém, és elaludtam.
Másnap reggel felébredve Tillának hűlt helyét találtam, de utolsó kívánsága fejemben motoszkált:"... Ölelj meg egy fát!" Így aztán elmentem egy közeli parkba, és a kora reggeli kutyasétáltatók legnagyobb megdöbbenésére, sőt a sarki rendőr megrökönyödésére nekiveselkedtem, és párzó mozdulatokat téve, átöleltem a legelső hatalmas japánakác törzsét... Úgy összefonódtunk, mintha örökké erre vártunk volna. Szemeim kiguvadtak, arcomra földöntúli öröm (a rendőr szerint kéjvágy) ült ki. Kisebb tömeg sereglett pillanatok alatt körém, s az intézkedő rendőr hangjára tértem magamhoz.
– Kövessen, kérem! – fejtette le karjaimat a fa törzséről, s maga előtt terelve, a járőrkocsihoz vezetett.
Az őrszobán – természetesen, miután felismertek – sűrű bocsánatkérések között elengedtek. Gondolták, ez a feltaláló legújabb bogaras kísérletéhez tartozik. Így aztán napirendre is tértek felette.
Hanem a fa átölelése után, mintha minden tagomba új erő költözött volna. Testem megtelt energiával, úgy éreztem, hogy szétrobbanok az energiától. Még nagyobb vehemenciával vetettem magamat a kísérletekbe. Még többet alkottam az engemet körülvevő lejmolók és kóklerek örömére. A dilettánsok hada fejte le rólam a megszerzett javakat, sajátították ki tudományomat. Kellett a bioenergia a galádságok elviselésére. Mikor már megteltem az ocsmányságokkal, akkor lementem a parkba, átöleltem a hatalmas japánakácot, és kiokádtam lelkemből az alávaló környezetem, a seggnyaló fehérgalléros bűnözők ármánykodásait. Megvetésem jeléül mindig körbehugyoztam a fát. Ez ellenségeimnek szólt.