Második találkozás

Viharos egyesülésem Mayával teljesen kiforgatott önmagamból. Állandóan csak rá gondoltam. Se nőre, se férfira nézni többé nem bírtam. Ettől a pillanattól kezdve földi halandót meg nem kívántam. Csak őt óhajtottam. Elepedtem utána. Epekedésem óriási munkaintenzitásba csapott át, s kutatásaimat, kísérleteimet gőzerővel folytattam. Sikert sikerre halmoztam. Mintha alkotóképességem megsokszorozódott volna.
Így telt el három-négy hónap, amikor ragyogó teliholdas szeptemberi éjszaka köszöntött rám. Erkélyajtóm sarkig tárva, s én álmatlanul hánykolódtam paplanom alatt. Éjfél felé hatalmas suhogás, lila köd, és hupp: takaróm alá huppan Maya...
Illatát megérezve, hatalmasat ordítottam, s éhes fenevad módján vetettem rá magam a kitárulkozó vulkánforró vulvára. Maya még szebb volt, mint a múltkor. Formái kissé kigömbölyödtek, asszonyosabb lett... Gyönyörű őzike szemei kéjjel lobogtak felém, és mint egy amazon, lovagolt hasamon, bíborlándzsámra tűzve. Miután kiszívta minden magomat, fejét hátravetve, diadalmasan rázta meg aranysörényét, és huncutul rám nevetett.
– Itt vagyok, búsképű lovagom. Hívtál, hát megjelentem – mondta gonoszkodva. Én durcásan, mint egy kisgyerek, rátámadtam:
– Szégyelld magad! Itt hagytál! Elmentél, azt hittem, vissza sem jössz!
– Most itt vagyok, érd be ennyivel!
– persze. Most itt vagy. Kiszivattyúzod a magomat, aztán megint elmégy... Elviszed a magomat, ki tudja, mi lesz velük.
– Mi lenne, megszülettek, élnek mind a hatmillión! – mondta dacosan.
– Mennyien? – kérdeztem ámulva.
– Jól hallottad: hatmillión. Szépen fejlődnek a kicsikék. Most csináljuk a nemi szétválasztásukat...
– Micsodájukat?
– Csak annyit mondok, amit tudok: A főmester genetikailag átalakította az embriók felét... Fele nő, fele férfi lesz, ha ivarérettekké válnak. Tudniillik nálunk már nemtelenekké lettünk... Én voltam egyedül alkalmas a megtermékenyülésre. Ezért hoztak le a Földre...
– Isten, az égben! S mért pont hozzám? Szürke egérhez!
– Mert te vagy a föld génbankja! – Igen. Ezt mondta a Nagymester: Úr. A főmester küldött engem hozzád.
– De mért pont hozzám, hiszen annyian lakunk e Földön?
– Mert te vagy az összekötő láncszem a Föld és az Úr városa között.
– Ezt nem értem, mért pont én?
– Mert mindig is az voltál.
– Honnan tudod?
– Tudom, mert Úr megmondta Főmesternek, Főmester pedig nekem.
– Megőrülök! Hogy nem tudtam én eddig, hogy ilyen fontos személy vagyok? Ha én ezt tudom, dehogy rabittyolok húsz évig a vasgyárban! Nem hagyom, hogy seggnyaló haramiák, fehérkesztyűs gengszterek megcsapolják a tudásomat! Ha tudom, seggbe rugdalok mindenkit! – háborogtam, de Maya leintett.
– Ne heveskedj, öregfiú! Most ezt a sorsot szánta neked az Úr.
– Mért, volt jobb is?
– Volt.
– Megmondanád mikor?
– Előző életedben.
– na, ne. Kistündér ne etess! Ismerem ezt az izét, ezt a reinkarnációt... Előző életben fa voltál, kő voltál, ház voltál... ne etessük egymást! Nem kell a rizsa! Ki vele, mi voltam? Hiszen szegény őseim egyszerű parasztok voltak, mióta világ a világ!
– Fáraó voltál; az első! – mondta Maya, és magába szívott. Elolvadtam, s beleájultam a hallottakba. Agyamat megülte a lila köd, és szememet elborította az emlékezés.
Nagy fényességet láttam, s magamat, amint valami kerek kabinban zuhanok alá az égből. A gömb a földön landolt.
Földet érésemkor már minden elő volt készítve. A hatalmas piramisok fényesen ragyogtak, a szikrázó nap sugarai visszaverődtek márványborításukról.
Hatalmas barna bőrű embertömeg várta jöttömet. Pompás kocsikat hajtottak elém, s fényes pompával vittek a feldíszített Karnaki templomba.
Egyenesen a fehér galabiába öltözött főpap elé vittek. A főpap letérdelt elém, lábcsókkal illetett, majd arany kettőskoronát tett a fejemre. A tömeg őrjöngött.
Színpompás hang- és fényjátékokon jelentették be, hogy Úr megküldte az ő földi helytartóját, akit ezen túl a Fáraó néven kell tisztelni. Minden Úrtól van, minden Úr ajándéka. Nekem kell engedelmeskedni. A Nap templomában lakom, a piramisok a leszállópályák, s ha a nép nem úgy viselkedik, akkor visszamegyek Úr városába, s itt maradnak a sötétségben.
A népet Úr teremtette ugyanúgy, ahogy a tőlem vett magokból most Maya által teremtett egy másik bolygóra. A nép 4000 év alatt elkorcsosult.
Elharapózott a pompaszeretet, a lustálkodás, az élvhajhászat és a szodómia. Úr megharagudott, s vízözönt bocsátott a földre. A vízözön elpusztította az érdemteleneket, s ledőltek a templomok. Csak a fenséges romok maradtak meg.
– S mi lett a fáraóval?
– Vagyis úgy értsem, hogy veled? – kérdezte huncutul Maya.
– Igen értsük úgy, hogy velem?
– Azt is elmondom, csak még meg kell dolgoznod érte.
– Értem, ki kell tennem magamért – mondtam felvillanyozva.
– ühüm – dünnyögte Maya, s hanyatt fekve széttárta gyönyörű combjait. Én közéjük hasalva apró csókokkal végigmentem bársonytestén, majd a vulvát kiszagolva, nyelvemmel utat vájva, bíborlándzsámra tűztem a kedvest. Hatalmas kéjben, lángban és tűzben egyesültünk.
Miután minden magomat magába szívta, felkuporodott. Gyönyörű arcát felém fordította, és bársonyos szemeit szemembe fúrta. Gonoszkodva szólalt meg.
– a megrögzött szokások, az önzésed vitt vesztedbe. Az Úr adott melléd egy asszonyt. És csak őt szeretted. És a gyerekeitek is csak egymást szerették. Gyereked nemzette testvérének a gyerekeket, és azok gyerekei saját gyerekeiket. Így korcsosodott el a királyi vér... és a népek folytatták ezt a gyalázatos szokást. Rokonok házasodtak rokonokkal, apa a saját lányával, fiú az anyjának nemzett gyereket, s amikor már az állatokra került a sor, Úr megelégelte a fajtalankodást.
Rátok küldte a vizet, s a víz szétszórta a népet. Így aztán a nép újra megerősödött genetikailag, de a fáraók eltűntek.
– Úgy érted, hogy meghaltam? És hogy éledtem fel, mi lett belőlem? – kérdeztem izgatottan, de Maya nem tudott feleletet adni. Így nem maradt más, mint kihasználni a hátralévő pár órát, s vad szeretkezésbe fojtani a feltoluló kérdéseket – minden kis porcikáját kiélveztem ufó-lánykámnak. Miután elteltem vele és ő énvelem, már úgy értem, hogy összes magomat kiszippantotta – hatalmas fénycsóva közepette eltűnt mellőlem. Megint magamra maradtam.
Az első napokban igen csak bánkódtam utána, de aztán beletörődtem a megváltoztathatatlanba, és újra nekiestem a munkának, kutatásaimnak s a politizálásnak. Az állandó országgyűlési tudósítások, az acsarkodások, a manipulációk elkeseredéssel töltöttek el. Megrettenve láttam, miként szegényítik el a népet körülöttem. Miként tollasodnak meg az ügyeskedők a munkanélküliek gyűlöletét kivívva, s miként szaporodik a gazdagokkal ellentétben a mérhetetlen szegények tömege. Aztán megkezdődtek a rablások, kifosztások, gyilkolások... és alig néztem szét e kies hazában, mit látok: itt van Szodoma és Gomora! Így viaskodtam magamban, s teljesen magamba fordulva, újra lehúzott redőnyök mögött kuksolok szobámban, amikor hatalmas suhogással fellebben a függöny, s lilás fény lebegi be a szobát. Én, bár az imént még melegítőben kuksoltam a fotelben, a vetett ágyban találom magamat anyaszült meztelen, s mellettem emberi lényt tapintok.