Az Orion csillagkép egy tagja kihunyt,
Az én kedvesem volt az, aki most örökre elaludt.
Elhagyott, elvesztettem, örökre vége,
Kérlek gyere vissza, mert egyedül félek.

Félek a világ minden zajától,
Félek a felhők sóhajától.

Te voltál ki lelket öntöttél belém,
Te voltál ki mindig segítő kezet nyújtottál felém.

Bármennyire nem akartad, megszerettelek,
Bármennyire nem akartad, fontos lettél nekem.

Az életem még tegnap nélküled el nem képzelhettem,
Ma pedig mikor felébredtem már nem voltál mellettem.
Föld gödrében, koporsóban fekszel,
A sírodra pedig egy szál kálát teszek.

Szívem fájdalma a csillagos égig kiált,
Hol még egy csillag felkiált.
A hangok mellé fény is párosul,
Az égen a hold is elvonul.

Felvirrad egy új nap, de nélküled,
Szépen lassan az eső is elered.
Sírodat nézem a szakadó esőben,
Valaki a vállamhoz ér, és ennyit mond velősen:
„Emberben ne bízz”
Megfordulok, hátha téged láthatlak,
De ismét csak magamat áltattam.

Az eső elállt, de az én könnyem most eleredt,
Sírodra fekszem, és kínok közt kiáltom nevedet.

Akkor érzem, hogy valahonnan hideg éri testem,
Hallom kicsapódni az ablakot, és felébredek.
Könnyem borítja arcom,
Árnyak táncolnak a falon,
Az ágyon te fekszel mellettem,
És nyugodtan lélegzel.
Egy mosoly terül végig arcomon,
Kezem végigsimítom hajadon,
Homlokodra egy csókot nyomok,
Megölellek és tovább "mosolygok"