Tél van. A hó altat s rádragad.
Ártatlan, de nem érzed jól magad,
Mert az valamit, titkon eltakar.
Min jársz, nem más, mint a holt avar.
Sétálsz a keserű halál nyomain,
A szürke Ősz végzetes borzalmain.
Mit ránk hagyott, lelki nyomás,
Amit nem kerül, a szempillantás.
Hirtelen hallok egy hangot,
S nyomban ráhúzzák a harangot.
Valaki, a föld alá került,
A nyugalom karjában eterült.
Ő már bomolva vigyorog miránk,
S foszlott keze mutat reánk.
Mert tudja, hogy hiába szórjuk az imát:
Nem kerülhetjük el, az Ősz haragját!