Fáradt testem erőtlenül leng,
A végtelen tengerekben.
Egy kérés ami bennem teng:
Hol vagyok, hová lettem?
Miért nem érzem a biztonságot,
Végtelen lelkemben?

Az előbb még vidám voltam,
Vagy egyszerűen,
Csak azt gondolhattam.
Az előbb még hajón álltam,
Ha jó volt , le miért szálltam?
Szállni, nem szálltam,
Hisz, a két lábamon jártam.

Hová visznek fürge lábaim?:
Á, megleltem igaz barátaim!
Igaz, barátaim, de most,
Rámkenték, a mocskos koszt.
Nem értem miért nevetnek,
S, mint a kutyát, kivetnek.

Országút min kóborlok,
Ti énhozzám, le nem hajoltok.
Hajoltok!, rám se néztek!
A boldogság hevében égtek!
De, én nem haraszok rátok,
Ti magatok majd meglátjátok,
Hogy, én előbb célba találok!

De a célig nem országút vezet,
Hanem, küzdés és hatalmas hegyek,
Mik tele vannak csapdákkal,
S, környékük éhes hiénákkal.
A hiénák sötét tekintetében,
Egykori "barátaim" szemét vélem.

Ismerem már hibáitok!
Rajtam többet ki nem fogtok!
Hiába is vicsorogtok.
Dacos bánattal mellettetek,
Erőltetett faképpel elsuhanok.
Senkire sem számíthatok,
Mikor nem látjátok, sírhatok.

Nem láttátok, s én sírtam.
Míg, a könnyben hajózni nem tudtam,
Hajómat, bánattal bátran megraktam,
Annyira, hogy majdnem belehaltam.
Hajóm nem bírta végül:
S, én a tengerekben tengek erőtlenül.