...tovább indultam, a cél egyértelmű, meg kell keresnem az édesanyámat. Nagyanyám meséi alapján talán új utamra indulhatok. Az apámtól a búcsú elég fájdalmas volt, mert végre megtaláltam, de mégsem maradhattam a városban. Gyerekkoromtól fogva vágytam az apám és az anyám után. Szüleim nyomtalanul eltűntek, s azóta nem látta őket senki, a nagyanyám így mesélte nekem. Persze soha sem hittem, ebben a mesében, a lelkem mélyén mindig tudtam, nem halhattak még meg, élniük kell.
Az apám arcvonásai mélyen az emlékezetembe vésődtek. Boldog voltam és szomorú, megtaláltam az édesapámat, de búcsúznom kellett tőle. A medál sem vígasztalt, ami talán a családomat köti össze. Számomra ez a legnagyobb ajándék, amit valaha kaphattam. Olyan mintha ennyi év után, rég elveszett kincsemet találtam volna meg.

Északnak indultam az egyetlen barátom a vasparipám társaságában. Remélem, hogy ennyi idő eltelte után, az édesanyámat is sikerül meglelem. Borzasztó meleg volt, de ez sem tántorított el a célomtól. Hosszú lesz az út, ez biztos.
Nem gondoltam, hogy így töltöm ott az éjszakát, s minden alvás nélkül indulok tovább. Nem érdekelt a fáradság, majd lassabban vezetek, a vasparipa úgy is elvisz minden hova. Enni legalább ettem, inni is ittam. A vasparipa is pihent egy kicsit, lehűlhetett a szíve ebben a nagy forróságban. Kocsma reggelig nyitva volt, még szerencsémre.
Az apám vajon milyen ember lehet? Visszajövök érte, többet kell tudnom. Szeretném bepótolni a kihagyott időt. Ezek a gondolatok foglalkoztattak útközben.
Már semmi nem érdekelt csak az, hogy az édesanyámat megtaláljam bárhol is, van. A karomba zárhassam, megsimítsam őszes-vörös haját, mint ahogyan álmaimban elképzeltem.
Aztán magam mögött hagytam a kilométereket, majd cikázni kezdtem a poros úton, a szemem vibrált a fáradtságtól. Meg kell állnom, még a végén az árokban kötök ki, ha így folytatom.
Muszáj lesz megpihennem, aludnom pár órát, nehezen bírom már az ébrenlétet. Forróság végig járta testemet, a vizem is megmelegedett, olyan akár a vizelet.
Mind e közben az apám járt az eszemben, milyen kár, hogy nem ismerhetem, de történjék bármi, visszajövök, remélem az anyámmal együtt, s a családom végre annyi idő után újra együtt lesz, remélem. Ó istenem bárcsak így lenne! Ezek a gondolatok továbbra is foglalkoztattak út közben. Minden felé csak forróság, mintha a nap esténként elfelejtett volna aludni, menni.

A beláthatatlan útkanyarulatban hirtelen fékeznem kellett egy állat rohant át előttem. Szerencsétlen, ahelyett hogy behúzódna a meleg elől itt kovájog a semmiségben. Az utolsó pillanatban sikerült kikerülnöm, még jó hogy a vasparipámra számíthatok, mert ő soha nem hagy semmit figyelmen kívül.
Az emberek bolondok, de állatot semmi pénzért sem bántanék.

Aztán eszembe jutott a nő, akit szerettem, de megcsalt, elárult. Amikor mentem érte egy fickóval találtam ott. A helyzet félre érthetetlen volt, ő szabadkozott, hogy ez nem az, aminek látszik, de engem a magyarázkodás nem érdekelt. Fájdalmat éreztem és tehetetlen dühöt, mert komoly szándékaim voltak vele, szerettem volna normális családot, olyat amilyen nekem gyerekkoromban nem adatott meg. Talán megtalálhatom még a szerelmet, bízom benne.

Jelenleg a családom érdekel igazán, a hitem erős, hiszem, hogy megtalálom az anyámat, s karomba zárhatom, megsimíthatom őszes fejét és megfoghatom két dolgos kezét.
Sok mindet megéltem már, de ez most a legfőbb vágyam. Annyi nehéz év után talán most sikerül, sikerülnie kell, érzem. Egy férfi tele érzelmekkel, hát ez vagyok én.
Nem tudom még meddig tart az utam, csak hagyom magam mögött a sorban kilométereket, a hitem hajt előre rendületlenül.
Egyre nehezebben bírtam az út megpróbáltatásait, egyre jobban hatalmába kerített a fáradság, öritő volt ez a kietlen pusztaság a távolban figyelő hegyekkel.
Csak húztam a gázt vettem a szabálytalan útkanyarulatokat.

Pár óra múlva végre megláttam az út mellett egy kis házat, megálltam úgy éreztem, összeesem. Egy idős hölgy jelent meg a motorzajára, hála istennek talán ő ad nekem inni, enni és alhatom pár órát, mielőtt tovább indulnék utamon. A hölgynek őszes bronzvörös haja és mélyzöld kifejező szeme volt, ez a hölgy akár az anyám is lehetne, vagy a fáradtság űz gúnyt velem. Leállítottam a motort, leszálltam és közelebb mentem.
-Jó napot!
-Magának is! - hangzott a válasz
A nő nyakában ugyan az a medál függött, mint amit az apám adott nekem. Nem fér kétség ez az idős hölgy az anyám talán. Meg kell bizonyosodnom róla. A kérdés az, hogyan? Nem emlékszem rá, mert kis gyerek voltam, amikor elment, igazán nem is ismertem. A nagyanyám elmondásai alapján tudom, hogy milyen volt, de a nagyanyám a sírba vitte annak titkát, hogy miért ment el. Gyerekként haragudtam rá, itt hagyott minden szó nélkül. Kölyök voltam nem érthettem ezt, de talán 40 évesen már megérthetem. Másként látom most. Ezek a gondolatok foglalkoztattak, miközben közeledtem felé.

Az időshölgy az anyám volt, ehhez nem fér kétség. Amikor előtte megálltam már jól láthattam a medált és feltételezéseim bizonyságot nyertek.
Igaz eltelt felette egy jó pár év, de arca mélyen a ráncok alatt finom vonásait őrizte, zöld szeme szemrehányóan ragyogott.
-Anyám! - szólítottam meg elcsukló hangon
-Ön kicsoda? - kérdezte bizalmatlanul
-A fia vagyok. -fakadtam ki könnyeimet visszafojtva
-Az nem lehet, az én fiam meghalt! - finoman arcáról egy könnycseppet törölt le. A keze remegett, sokkolta a hír.
-De én vagyok! -lelkendeztem, miközben egy könnycsepp szaladt végig meggyötört arcomon
-Megtaláltam anyámat! Azzal elővettem a medaliont és a kezébe adtam, lassan kinyitotta, majd fel kiáltott.
-Ez nem lehet! Ez én vagyok! -miközben nézett a medálban lévő képre
-Hát én vagyok! - kiáltott fel hangosan
-Azt mondták nekem, a fiam meghalt abban a szörnyű balesetben! szomorodott el, s a földet nézte
-Látja élek! - férfi létemre zokogásban törtem ki
-Igen, igen hát persze azért voltál ilyen ismerős nekem, mintha apádat látnám fiatalon!
-Anya! Anya! Anya! Oly régóta vágytam arra, hogy valakinek mondhassam! - a könnyeim tovább csorogtak
-Fiam! - érzékenyült el újra.
Anyám a karjába zárt megölelt. Szeméből ismét apró könnyek szaladtak végig az arcán. Mosolygott és én is. Boldogság öntött el az álmom teljesült.
Egy kis idő múlva megszólat miközben a könnyeit nyele:
- Valahol a lelkem mélyén nem tudtam elhinni, hogy meghaltál, arra gondoltam anyai szívem megérezte volna. Nem volt értelme, hogy visszamenjek, ezért maradtam itt...