Lehull egy könnycsepp,
Legördül egy vércsepp,
Majd a földre zuhan tüstént,
S szétárad a földön testként.

Száll-száll a tollpihe,
Majd leér a föld mélyére.
Lezuhan egy falevél,
Süvítve röpíti a szél,

Majd sikítva földet ér,
S a táj többé nem lesz gyér.
Háborog a tenger hallva
A lelkeket felsikoltva.

Sorra beleveti magát
A sok megtört barát,
Szerető és ellenség,
Hit és reménység.

Megelevenedik a Hold,
Amint sorra zászlót bont
A sok megrekedt hajó,
Mely mind csodálni való.

Végig nézik az önmagukat
Vízbe vető öngyilkosokat.
Nincs bennük részvét, csak közöny,
Oly megszokott az ember alkotta özön.