6.

A búcsúztatón elfogyasztottak mindent .A disznótorost,a bundapálinka készletet,a söröket és még a pincében lévő golyhóinak is odavágtak. A végén elénekelték a kecskedalt:

„…A kecskének nagy szakálla van,
Az anyósomnak nagy pofája van:
Randa állat mind a kettő,
Verje meg a jeges eső!”

Végezetül összekapaszkodva eljárták a tápéi darudöbögőst, és érzékeny búcsút vettek egymástól. Elhangzottak az ilyenkor szokásos ígéretek Tartani fogják Gusztival a kapcsolatot, meghívják a brigádbulikra… Ennek öt éve. Azóta sem látták egymást. Guszti pedig berendezkedett a nyugdíjas életre. A Trabantot beállította a tyúkólba,mivel az üzemi konyha megszűnt,nem kellett a moslékot hordani A drótszamárral a száraz kenyereket haza tudta fuvarozni,legfeljebb többször fordult.
Ősszel szorgalmasan begyűjtötte a környékbeli akácerdőből a bodzabokrokon lilára érett csetebogyókat és kierjesztve, jó erősre kifőzte a brigádtól kapott pálinkafőzőn. Tavasszal begyűjtötte, megszáritotta a bodzavirágokat és a csete egyrészét borrá erjesztve, bodzavirággal ízesítette meg. Fenséges, muskotályos aromájú bora lett. Ezt nevezte golyhóinak. A hosszúranyúlt téli napokon egyre több ideje maradt az önmagával való szembenézésre.
Egyedül maradt, mint az ujja. Nem csak az asszony, hanem a gyerekei is elhagyták, elfelejtkeztek róla. Ez fájt neki a legjobban. Havonta hozta a postás a nyugdiját. Tulajdonképpen bőven elég volt neki a megélhetésre. Amit a szorgalmával hozzákeresett azt a sezlony alatti trezorban, lévő vaskazettában gyűjtögette. Hogy mire, azt tulajdonképpen ő sem tudta megmondani. A két anyakecske szépen tejelt, a szaporulatot meghagyta, csak a bakokat vágta le és sütötte meg a kemencében. Hogy ne legyen beltenyészet a pentelei vásárban szerzett egy hosszú szakállú fehérszőrű Frici névre hallgató fajtiszta bakkecskét. Evvel fedeztette be a szépen gyarapodó kecskenyájat. A sok tejjel pedig azt tette, hogy kierjesztette sajttá és jól megízesítve, fűszerezve finomabbnál finomabb kecskesajtokat készített. Felfüstölte őket és lerakta a pincébe. Évekig elálltak.
Pemete után, Gizi lett hű társa. Valósággal emberszámba vette. Reggel fél ötkor kelt. Rendbetette magát, megetette a hízókat, aztán kiment a kecskeólba és nekiállt a kecskéknek. Megfejte őket. Majd visszament a házba. Az öt év alatt harminchétre szaporodott a kecskenyáj létszáma. Télire fillérekért felvásárolta a környékbeli tsz-től a kukoricaszárat. Ezen és a szénává szárított muharon teleltek át a kecskék. Kecsketejen, sajton, sonkán, kolbászon és szalonnán élt. Csak kenyeret kellett vásárolnia, mégsem ehette el a disznók elől a száraz kenyeret.
Az idő multával annyira lement a sertés ára, hogy nem érte meg a fáradozást. Igy hát a hízók létszámát lecsökkentette kettőre. Az is bőven elég volt neki, meg a kutyának. Mivel a kecskékkel , kivéve a reggeli és esti fejést, nem sok gondja volt . A fennmaradó szabadidejében nagy sétákat tett Pemetével a környéken. Újabban rákapott a harmonikálásra is. Egyre-másra vette elő a rég nemjátszott nótákat és muzsikált önmaga kedvére.
Egyik este új barátokra lelt, megjelentek a tücskök. Halloták őket ezelőtt is néha ciripelni, de nem vettek róla tudomást. Látta is a falban a tücsökjukakat.Becsinálhatta volna,de minek,miértelme,fúrnak másikat. Végül olyan lesz a ház, mint az Ementáli sajt. Ők is isten teremtményei, hagy éljenek! Ráadásul hasznosak is, mert megeszik a fáraó hangyákat, amikből volt ott éppen elég. Még gyerekkorából emlékezett rá, hogy ahol tücskök voltak, onnan hamarosan odébb álltak a hangyák.
Hanem a tücsköket nem olyan fából faragták, hogy ezt a sértést lenyeljék. Mert milyen dolog az, hogy rájuk sem hederitenek, hiába cincognak, sőt tücsökszámba sem veszik őket! Felháborító! Ők is szerettek volna résztvenni az esti vigadozásokban. Egyre pimaszabbak lettek. Mindjobban felbátorodva előmerészkedtek a tücsöklyukból, és akrobatikus mutatványokkal szórakoztatták Gusztiékat. Amikor, az esti pénzszámolás után előkerült a harmonika, egyre hangosabb cirpeléssel kisérték a nótázókat. Pimaszságukban odáig merészkedtek, hogy felmásztak Guszti bakancsaira. Guszti figyelgette, majd mutatóujját begörbítve hívogatóan csalogatni kezdte őket.
– Gyertek, csak gyertek tücskeim! Ide, a fülembe húzzátok!– dünnyögte nekik, és mintha megértették volna, felkapaszkodtak gacsos ujjaira. Ő pedig a füléhez tartotta a kis dalnokokat, és úgy hallgatta őket. Ahogy megköttetett a barátság már minden akadály elhárult az elől, hogy egy kis tálkában ne kaphassanak ők is finom kecsketejet. Pemete először féltékenyen figyelte amint iszogatják a tejet. Izgatottan nyalogatta szája szélét. Egy mozdulattal kitáthatta volna a száját és összekattintva rémes fogsorát máris vége a tücsköknek, de nem tette. Guszti észrevette töprengését, és szelíden megsimogatta, majd fején nyugtatta érdes tenyerét. Igy beszélt hozzá.
Ugyan, kiskutyám, csak nem leszel féltékeny ezekre, az ártatlanokra? Szeretni kell őket, megeszik a hangyákat! Tudod, mit behozzuk a Gizit, eljátszom neki a Bazsamárit,és megtáncoltatjuk. Na, jó lesz így?-kérdedezte a kutyát és kiment a kecskéért. És ezzel elkezdődött a móka és kacagás. A kis kaukázusi törpe kecske, a cirkuszos szupersztár észtveszejtő ugrabugrálásba kezdett a zene hallatán. Amikor Guszti beleerősítve, egyre gyorsabb számokkal rukkolt elő, a kecskét nem lehetett leállítani. Ebben a kollektív őrületben előkerült a bundapálinka,a golyhói és olykor azon vette észre magát,hogy becsípett.
Egyre sűrűbben nézett a pohár fenekére. Az idő meg csak cammogott, nem akart kitavaszodni az istenért sem. Kezdte elunni az esti pénzszámolásokat is.A tücskökkel sem igen foglalkozott. Elviselte őket. Kezdtek a kecskék is terhére lenni. Annyi kecskesajt sorakozott a pincében, mint egy sajtgyárban. A magány kezdte kikezdeni az idegeit. Az italtól-e vagy valami mástól olykor hallucinált. Víziói voltak. Mintha körbevették volna az unokái, ráültek volna a térdeire, s ott lovagoltatta őket. Sőt, olykor visszarepülve az időben fiatalnak látva magát gondolatban szeretkezett a hűtlenül őt cserbenhagyó asszonyával. Eltünt a tér és összegabalyodott az idő. Valósággá vált az álom, s álomszerűvé lett a valóság nyomorúsága. Hallucinált és vizionált. Hiába várta oly nagyon, a tavasz késlekedett. Addig-addig nézegette a mestergerendára felakasztott, birgerli csizmákat, míg leszedte őket. Szépen kiboxolta, cipőkefével kifényesítette, hogy ragyogtak, mint a tücsök feneke. Nap, mint nap egyre sandábban méregette őket. Barátkozott a halálba vivő utolsó úttal. A csizmákat még az ötvenes években vette a pentelei vásárban. Gondolta jó lesz, ha nagy lesz a sár. A csizmák viszont egy számmal kisebbek voltak, mint a lábmérete, így szorították a bütykeit. – sebaj, majd megpuhul– mondogatta magában és felakasztotta őket a mestergerándára. Úgy gondolta hogy az utolsó útjára a szépen kitisztított csizmákban fog elindulni. Felveszi majd a vőlegényi ruháját, fekete, nagy karimájú, nyúlszőr kalapját. Mert bizony mindennek meg kell adnia a módját! A halálnak is.
Gondosan lekefélte a vőlegényruhát, s a szék karfájára akasztotta. Aztán átvetette a kötelet a mestergerendán. Ennek már egy hete. Azóta csak addig mozdult ki a házból még a jószágokat elrendezte. Csak ült, vedelt és méregette a mestergerendára felakasztott csizmákat. Terhére volt a mindennapi pénzszámolás is. Azzal is felhagyott egy ideje. Rá is igaznak bizonyult a közmondás, hogy a pénz nem boldogit.
Gusztinak bánatbetegsége volt. És úgy látszott, hogy ez már halálosnak bizonyul. Egyre közelgett a végső óra. Az önakasztást arra, a napra időzítette, amikor a postás hozza a nyugdijat. Ír majd neki egy búcsúlevelet. Rá bízza az állatokat és megkéri, hogy értesítse a családját. És eljött a nagy nap. Ütött az utolsó órája.

7.


Ez a reggel is úgy kezdődött, mint a többi. Unalmasan és szürkén. Felébredve felhajtott egy bögre kerítésszaggatót, kidörgölte szemeiből az álmot, megmosakodott, majd a Népszabadsággal a kezében kivonult a retyire. Miközben elvégezte kis, és nagy dolgát, kiolvasta még utoljára az utolsó oldalt. Aztán bevonult a házba. Az első lapot ráterítette a hokedlira abrosznak. Miközben falatozott kiolvasta az utolsó vezércikket.– Engem nem hűjitetek többé. Már nem veszem be a maszlagot!– dünnyögte és bekattintotta a bugylibicskát. Kézhátával megtörölte zsíros ajkait és körbenézett. Egy marék kockacukrot vett magához. Úgy gondolta megörvendezteti még egyszer utoljára kedvenc kecskéjét: Gizit, a kaukázusi törpekecskét. Gizi, mintha megérezte volna a helyzet komolyságát bánatosan mekegett.
Nagy, bobejka szemeit Gusztira függesztette, lábai remegtek. Az utána settenkedő Pemete is bánatosan nyüszített.– egyél, Gizi, utoljára eszel a kezemből– mondta neki és megvakargatta a füle tövét. Ezt mindig nagyon szerette a kecske. Aztán leült mellé, alá tette a fejőzsétárt és még egyszer utoljára nekiállt megfejni. Gizi után sorra vette mind a negyvennégy nőstény kecskét, a tejet összeöntögette a hatalmas erjesztő dézsába, és tüll függönnyel gondosan letakarta, nehogy belefulladjanak a köpőlegyek.
Miután befejezte a fejést vettek eléjük két kupac kukoricaszárat, pár villa szénát. Aztán a villát a sarokba állította, és szeretettel végigsimított a kifényesedett villanyélen. Látod villám, mivé lesz az ember? Annyit sem érek már, mint egy rossz cipő, aminek kilyukadt a talpa és belevetik a kukába. Nekem is nyűg lett az élet. Teher vagyok önmagamnak, ezért eldobom magamtól. Semmit sem sajnálok. Egyedül titeket. De, vannak még jóemberek, a postás majd a gondjaira bíz benneteket.– suttogta Guszti elengedve villanyelet és Gizihez lépve, nyakát átölelve cuppanós csókot nyomott a kecske pofájára. A kecske kis farkincáját megcsóválva, keservesen elmekegte magát.– mit mondasz kiskecském?– Meee!– jött a válasz a kecskétől.
Guszti elővette zsebéből a pofagyalut, vagy mondják úgy is, a herflit és rázendített a Bazsamárira. A kecske két hátsó lábára állva csábtáncot lejtett neki. Aztán sarkon fordulva, Pemetével a nyomában bevonult a gangra. A vizet még hajnalban feltette a katlanra, a nagy rézüstbe, csak alá kellett gyújtani, és megmelegíteni, hogy jó melegvízben lecsutakolhassa magát a fürdődézsában. A ruha szépen kikefélve a szék karfájára kikészítve várta, hogy felöltse az utolsó útra. A csizmákat már az este levette a gerendáról,s helyükön ott lógott a hurokba csomózott borjúkötél. A lassan melegedni kezdő víz halkan duruzsolni kezdett. A kis tücskök is elémerészkedtek a tücsöklyukból és körbevették a halni készülőt. Pemete odakuporodott elé és szemében vádló tekintettel valami mélyről jövő, végtelen szomorúsággal leste. Guszti észrevette a tücsköket, s gacsos ujjaira véve így beszélt nekik.
– Tőletek is búcsúzom, kedves kis barátaim. Köszönöm a sok szép együttmuzsikálást, a boldog perceket. Egyet kérek tőletek, ha meghalok, akkor úgy húzzátok, de olyan keservesen, hogy leszakadjon az ég! Kiáltsátok világgá, bele a szélbe, had vigye el mindenhová, hogy meghalt egy ember, egy porszem egy kis szartúró bogár… Legyetek jók, éljetek békességben Pemetével, ha én már nem leszek.! Látjátok, kis barátaim, hiába van az embernek családja, ha a végére egyedül marad. Egyedül születtünk, egyedül is halunk meg. Én szerettem volna őket, de nem hagyták magukat szeretni! Kidobtak a szívükből, elfordították felőlem a tekintetüket! Jobb is így, ne lássák a nyomorúságomat!
– Gyere Pemete! Mégegyszer kikeféljük a csizmákat, hagy ragyogjanak, mint a tücsök valaga! Utána megfürdök, megborotválkozom, szépen felőtözködök, hogy elegánsan álljak az Úristen elé. Olyan lettem, mint a szedett fa: megfosztottak a boldogságom egyik felétől, hogy láthassam a kis unokáimat! Megtagadták tőlem magukat. Hely, pedig, de szerettem volna a kis unokáimat a térdeimen lovagoltatni. Pillangókat kergetve szaladni a szélben, a réten. Virágokat szedni,gyermekláncfűből nyakláncot csinálni,bodzakéregből furulyát készíteni,és eljátszani rajta a Bazsamárit! Szerettem volna én is rendes ember, nagypapa lenni, mint annyian mások! De nem lehetett, miért! Isten, ha vagy az égben, nézz le rám! Mért tetted ezt a csúfságot velem! Hát én nem vagyok ember? Szar vagyok, ganéj, amit csak arrébb kell rúgni!
–Tudom, érzem, nem vagyok én már régóta senki. Egy, büdös, rossz cipő lettem, amin kibukkan az ember bütykös lába ujja! Köpök erre az egész elmúlt, rohadt életemre, nics miért ragaszkodnom hozzá! Pemete, kiskutyám, nem érted, te sem érzed át a fájdalmamat! Sír a lelkem…!Hát soha,senki se mondja már nekem,hogy papa ! Nem baj azért, kiskutyám, mi nem búsulunk, igaz-e? Gyere, kiskutyám, gyere, elővesszük a harmonikát, aztán amíg a víz melegszik eljátszom neked a Bazsamárit
–Elénekeljük ennek a huncut világnak. Belekiáljuk a pofájába… ha nem kellettem neki, kellek a halálnak! He-he-e, eldobom magamtól, mint a rossz cipőt! Röhögve megyek a mennyországba! Úgy kifingok, hogy csakúgy porzik! Megfürdünk, szépen felőtözködünk, még nyakkendőt is kötünk. Nehogy már a hóhér kösse meg a nyakkendőmet, megkötöm azt én is magamnak! He,várjá csak,nem emlékszem már,hogy is kell nyakkendőt kötni,na ,várj csak!Iszunk egy pohárkával,na,hagy erősítsem meg az emlékezetemet!Így,ni…Nézzed mán a fene, egye meg,a kezem is elkezdett remegni! Igyunk még egy pohárka lófingatót! Sokan mondogatják, hogy jó volna örökké élni. Minek, szenvedésből sok jutott, az örömből kevés.Konyec!
– Ha már úgyis meg kell halnunk, egyszer, akkor most itt az ideje! Készülni kell az útra.A vizet is feltettem melegedni,csizmákat kifényesítettem,ruhákat kikeféltem,a nyakkendőt megkötöttem…mit hagytam ki?Ja,a harmonikát!– motyogta Guszti és elővéve a harmonikát rázendített . Minden keservét beleadva,bánatosan húzta.A kutya panaszosan vonított vele. Orrát az égre emelte, s szemrehányóan nézett fel az égre. Talán a jóistent kereste tekintetével, hogy tekintene le rájuk, egy pillanatra, amíg valami végzetes nem történik velük! Guszti lila ajkairól nyüszítve, szaggatottan tört elő a panasz dala. Ő meg fújta, egyre csak fújta ! Egyre szívet tépőbben fújta! Ha van ott fenn valaki, egy isten, nem igaz, hogy nem hallja meg a halálba masirorzó jaj kiáltását.
„Mért múlik el minden, ami szép,
Ki tudja, hogy vissza jön-e még?
Lepereg a szememből a könny,
Bánom is én, jöjjön, ami jön! „

Pemete pedig szívettépően blattolt hozzá. Miközben ajkairól folyt a panasz dala szemei állandóan a gerendán átvetett kötelet fixirozták Tekintete néha rátévedt a csizmákra.– ideje lenne mán azokat is felhúzni! Borotválkozni, őtözködni!– a fülében zakatoló víz zubogása egyre az indulást suggalta neki.
Aztán, hirtelen megdörrent az ég, elállt az eső és kisütött a nap! Az ajtóban ott állt a Tavasz.. Hóna alatt kis kölyökmacskát szorongatott. Szőke volt és soványka. Vékony testén átsütött a nap. Megállt a küszöbön és kíváncsian figyelte a szokatlan hangversenyt. Kis tarka macskája riadtan bújt meg karjai között. Válláról átázott farmertáska lógott. Hajacskája nedvesen tapadt fejbőrére. Az öregember mintha egy rossz álmot akarna elűzni magától, hessegető mozdulatot tett kezével. A látomás csak nem akart eltűnni,úgy állt ott a küszöbön, mint egy égből alászállt angyalka. Hajacskája csillogott a ráhullott esőtől, mint a nyírfa levele. Miután kicsudálkozta magát, újra rázendített a nótára.
Úgy, olyan keservesen fújta, hogy pergamenszerű arcán csurogtak lefelé a könnyei. Önmagát siratta. A lányka egy darabig meghökkenve bámulta az öreget, majd amikor pillanatnyi csend állt be, ő is rázendített. Filigrán alakja megnyúlt a hátulról rávetődő fényben. Vékony, üvegcsilingelésű hangocskája vígan szárnyalt az égig.

„Tavaszi szél, vizet áraszt,
Virágom, virágom.
Minden madár társat választ,
Virágom, virágom…!”

A kislány egyre csak fújta, hóna alatt szorongatva a kismacskát. Az öreg rámeredt, könnyei elpadtak, kezéből kihullott a harmonika. A kutya is felhagyott a nyüszítéssel és a hokedlira felugorva, farkának dobolásával adta tudtára a világnak, hogy megjött a tavasz! Guszti végigsimított a kutya fején, s rákacsintott.– Úgy látom Pemete, megérkezett a Tavasz! A kutya leugrott a hokedliról és körbeszimatolta a lányt. Mikor mindent rendben talált, megnyalta a kezét. A tücskök is előmerészkedtek a lyukból, és szájtátva hallgatták a cérnavékony hangocskát. Hirtelen elhallgatott a lányka és pillanatnyi csend ülte meg a gangot.
Az öreg kissé felemelkedett a hokedliról, két karját kitárta a lányka felé és ezt suttogta:
– Tavaszka! Eljöttél, hát? Te vagy az, mondd, hogy te vagy az!– rebegte Guszti még mindig nem hívén el, hogy nem álmot lát, nem a képzelete játszik vele? Még egy bizonytalan lépést tett feléje, a levegőbe kapott mintha egy tovarebbenő pillangót akarna megfogni. A lányka rácsodálkozott és ennyit mondott csak. – bácsika, bejöhetek? Guszti szavait hozzáintézve megszólalt.
– Honnan jössz kisleány?
– Messziről, bácsikám.
– Hová mész kiscicám?
– Nem tudom, bácsikám.
– Kit keresel báránykám?
– Magamnak apát, Cirminek hazát.
– Jó helyen jársz, kisleány.
– Bejöhetek, bácsikám?
– Üljél a lócára, kisbabám…!

Mondta az öregember és remegő térdekkel csoszogva a karos lócához vezette a kislányt. Leültette. Végig simított fejecskéjén, majd reszkető kezei a kislány testére tapadt vizes ruhát érintették. Felébredt benne a mélyen szunnyadó aggódó szülői ösztön és így szólt a kislányhoz.– dejszen, te egészen átfáztál, csurom vizes lettél! Meg kellene fürödnöd báránykám!– ne fáradj velem bácsi, majd kiteregetem a ruhámat a napra, megszárad a szélben. Csak annyit kérek tőled, hogy ne zavarj el!– Guszti megrökönyödve horkant fel!
– Hova gondolsz! Innen egy tapodtat sem mész, amíg fel nem száradtál kiscsibém! Még az állat sem zavarja ki a kölykeit az esőbe! Mindjárt megmelegszik a víz, aztán telitöltöm neked a dézsát és megfürösztelek, mint hajdanán a gyermekeimet. Jó lesz így? Megmosom kamillás vízzel a hajacskádat, csillog majd, mint az arany! Meglásd!
– Bácsika, te nagyon jó ember vagy. Egyedül élsz, nincs senkid?
– Amint látod, egyedül vagyok, mint az ujjam. A kutyámon és a kecskéimen kívül nics senkim sem. A kislány elmosolyodott és bátorítólag megszólalt.– készítsd a vizet, bácsikám!
– Az öreg boldogan, dünnyögve elkezdte feltölteni a fürdődézsát. Miután elkészült a fürdővíz, a lánykához lépett és végigsimított rajta. Gacsos ujjai a lány ölében kuporgó macskát tapintották. Markába fogta és kiemelte a lány öléből. Arcához dörgölte a puha kis jószágot és így dünnyögött neki.– hát te kis szegény, hogy kerülsz ide? – mondta a macskának, majd tekintete biztatón végigsiklott a kislányon és így szólt hozzá.– na, vetkőzz, kiterítjük a ruhádat a napra száradni, te, pedig, uccu, bele a dézsába!– biztatta. A lányka szót fogadott és levetkőzve belépett a finom, fürdővízzel teli dézsába, és kéjesen elnyúlt a langymeleg fürdővizben. Közben Guszti kiteregette a ruhát száradni a napra. Bejött és a hokedlin helyet foglalva, rágyújtva a csibukra boldogan eregetve a füstöt elnézte, amint a lányka fürdik. Közben beszélgetésbe elegyedtek.
– Hova készültél bácsika, hogy kikészítetted a ruhádat, csizmákat?
– Ó, ahova én készültem nincsen onnan visszatérés! Ne foglalkozzá vele! Most már nem megyek sehova, meggondoltam magamat.– Közben a lány kutató tekintete felfedezte a mestergerendáról lelógó meghurkolt kötelet. Rákérdezett.– hát az a kötél mire való? Az öreg a kötélhez lépett, hirtelen lekapta és szégyenkezve a háta mögé, dugta. Restelkedve mentegetődzött.– Ó, a sódart akartam rá felakasztani, de most már nem kell. Jön a meleg idő, még kiolvad itt nekem. Jobb lesz, ha a kamrában marad. Ott jobban eláll. Ezzel napirendre is térnek a dolog felett. .A kislány a dézsából beszélget kifelé.
– Te, itt lakol bácsi?– Igen, én itt lakom, ez a tanya az otthonom. Egyedül élsz? – Egyedül, azaz a kutyával, meg a kecskékkel, és van két hízóm is. Tulajdonképpen, ha úgy veszem, nem vagyok egyedül. – Most már nem, mert én itt vagyok veled. Engemet, Katinak hívnak. És tégedet?– nekem Guszti a nevem. Katika, én inkább Tavaszának szeretnélek szólítani: megengeded? – Meg, persze, hogy meg. Úgy szólítasz, ahogy neked jólesik. Látom rajtad, hogy te félsz itt, egyedül.– Az öreg meghökkent a gyerek szavaitól és őszintén megnyitva lelkének bugyrait így válaszolt.
– Bizony sokszor, mikor rámtör a félelem, a hallucináció, víziók jelennek meg! Hol az ördög kísért, hol istennel beszélgetek. Nem tudom már mi a jó, mi a rossz! Összezavarodtam. Ha túl sokat iszom a golyhóiból az se jó, ha keveset az se. Ki tudja, mi lenne a jó. Oly nehéz ebben az új világban eligazodni. Belefáradtam már, mindenbe. A harcot már rég feladtam, kibékültem önmagammal. A külvilágot kizártam magamból, vele nincsen kapcsolatom. Egyedül vagyok, az állataimmal. Nincs értelme az életemnek. Nincs kiért élnem.
– Papa, ha befogadsz én szívesen veled, maradok. A kiscicán kívül nekem sincs senkim se. Segítenék neked. Takarítanék, mosnék rád. Megfőzném az ebédet, megfejném a kecskéket… szerintem jól ellennénk mi ketten egymással. Na, mi a véleményed, maradhatok?– igaz-ez, itt maradnál nálam, egy öregembernél? És ha valakiknek hiányozol? Ha, elcsavarogtál, ha máris kerestetnek? Papa, engem már nem hiányol senki. A magam ura vagyok. Döntöttem: veled maradok!
– Kisjánykám, ez igaz? Nem hallucinálok, jól hallottam? Velem maradsz?
– Megmondtam: itt maradok nálad, veletek!
– Juhé!– kurjantotta Guszti és fekete kalapját a fejébe csapva, leakasztotta a fokost a falról. Belebújt a birgerli csizmákba és eljárta Tavaszának a tápéi darudöbögőst. Sergett, forgott, s feje fölött vészesen pörgette fokosát. Felkapta Pemetét a hokedliról, cuppanós csókot nyomott a pofájára és veszettül járni kezdte vele tovább a darudöbögőst. Közben torkaszakadtából fújta
„Túr a disznó, túr a faluszélen,
Tartottam szeretőt, de már régen!
Ha tartottam megszenvedtem érte,
Cudar világ ne hányd a szememre!”

Tavaszka csak kacagott, kacagott Guszti hirtelen színe változásán, majd kikacagva magát komolyra fordította a szót. –Papa, megmosnád a hajamat? – persze, persze, hát már meg is főztem a kamillát. Majd este folytatjuk a vigadozást. Eljárom neked akkor a kanásztáncot. – Ígérte neki Guszti és kissé ügyetlenül, elkezdte mosni a kislány hajacskáját. Közben a kislány észrevette az előmerészkedő tücsköket. Elmerengve megszólalt…– Neked tücskeid is vannak? Már látom , nem is voltál te annyira egyedül!Nekem ezen a kis talált cicán kívül nincsen senkim. Te mindig egyedül laktál itt Papa, nem volt sohase családod, gyerekeid?
– Nem voltam én mindig egyedül. A gyermekeim felnőttek, kirepültek, az asszony meg megszökött egy kazánkováccsal. Elváltunk. Azóta élek itt magamban, mint egy remete. Tudod, az fáj hogy elfelejtettek. Mintha sosem lettem volna. Rám sem nyitják a keritéskaput. Négy unokám van, de még egyet sem láttam közüllük. Kitagadtak maguk közül, mint egy leprást. Azt hiszem, szégyenlik az apjukat, hogy honnan jöttek. Tudod, sokszor kérdezem a napot, a bárányfelhőket, a szelet, nekem mért nem adatott meg a normális családi élet? Választ sehonnan nem kapok. A szél tovább nyargal és kikacag…
– Ne búsulj öregfiú, én sem állok különbül, mint te. Én is egyszál magam vagyok. Ha itt maradhatok nálatok legalább lesz családom. Ellátom én a házkörüli munkákat, meglásd.
– Ó, fürge kiscsikó vagy te még báránykám! Jön egy szerelem, és felülve a szél hátára vígan elnyargalsz tőlem, búcsút sem intve a kapufélfának! És én, újra egyedül maradok… eh, mókuskerék az élet kicsikém. De most örüljünk egymásnak, amíg lehet!
– Attól egyelőre nem kell félned, hogy odébbállok, nincs hova.
Így folyt a társalgás miközben Guszti szépen megmosta Tavaszka haját. Tavaszka elnyúltan, élvezte a hajmosás gyönyöreit.– De, jó hogy te ilyen vagy!– szólalt meg hálásan. Guszti visszakérdezett.– mért lehetnék másmilyen is? – hát, persze! Az emberek gonoszak, durvák, kihasználják a másikat! – Tőlem nem kell tartanod. – Dörmögte Guszti és témát váltott.– Nézd, hogy ül a hokedlin Pemete. Úgy hiszem, elfogadott.
Miután befejezte a fürdést így fordult Gusztihoz.– adj nekem egy lepedőt, betekerem magamat, míg száradnak a ruháim. Aztán te következel, lecsutakollak! Nem veheted fel, mosdatlanul az ünneplődet! Ne is vitatkozz velem: kölcsön kenyér visszajár. Te engemet én meg tégedet fürdetlek meg. Így kerek a világ!
Guszti erősen tiltakozott. Szégyenérzete nem engedte, hogy egy fiatal lány láthassa őt meztelen testtel. Igy hát kibúvókat keresett.–Azt már nem! Hova gondolsz? Meg tudok én fürödni egyedül is! – De, a hátadat azt én mosom meg Papa! Azt nem tudod egyedül. Nem szégyellheted magadat előttem! Senki sem szégyellheti a testét! Te, nem tudod azt, milyen csúf egy öregember teste!– tiltakozott hevesen Guszti, de végül is engedett a szelíd erőszaknak és hagyta magát lesikálni a lánytól. Miután így megegyeztek egymással Tavaszka egyik lábával fellépett a dézsa peremére, két kezével a dézsa szélébe kapaszkodott és kilépett belőle. Szembefordult Gusztival és az örök nő hiúságával végigmérte a meghökkenő öreget.– Szép vagyok? Tetszem neked? – szép vagy kislányom, szebb a napnál! Itt ez az abrosz, ezt tanátam, tekerd magad köré, aztán megfürdök én is!– tért napirendre Guszti a dolgok és hátat fordítva a lánynak vetkőzni kezdett, miközben így könyörgött neki.– Tavaszka, legalább addig forduljál el, amíg bemászok a dézsába! – a lány azonban nem engedett. – Nem, mert látni akarlak!
– Mit, a nyomorúságomat?
– Nem, az embert, aki lehetne, mondjuk az apám is…
Bocsánat, pironkodott Guszti és belezuttyant a kádba. Tavaszka nekiállt egy sikárkefével lesikálni Guszti hátát az évek alatt rátapadt szennyeződésektől. Mikor végzett, akkor mosószappant kért, és beledobálva a fürdővízbe a levetett,avítt göncöket elkezdte kimosni őket. Guszti meghatottan rebegte.
– Még ilyet? Kimosod, nekem? Pemete: csoda történt! Leszállt hozzánk a menyből egy angyal! Júhhé! Gyere utánam kiskutyám fogunk egy csibét, levágom, felpucolom és készítünk egy rántott csirkét Tavaszkának! Az jó lesz papa,de vágjál kettőt és készítünk egy igazi csirkebecsinált levest is! Oxi? Jó, jó,– dörmögte Guszti és átment csirkefogóba. Pemetének megmutatta melyik csibét, kell megfogni. A kutya elkapta, rátette a csirke hátára a mancsait és várta a gazdit, hogy átvegye tőle a zsákmányt.
Ebéd után pihentek egy kicsit majd bemutatta birodalmát a lánynak. Körbevezette a kerten, majd hátramentek a gazdasági udvarba. Bemutatta a hízóknak, a nyulaknak, a csirkéknek és a kecskenyájnak. A legvégén Gizinek, a kaukázusi törpekecskének mutatta be Tavaszkát.– látod Gizi, ez itten a Tavaszka? Ő meg a kaukázusi törpekecske– fordult a lányhoz. Ezzel megtörtént a bemutatkozás. Tavaszka nagy szemeket meresztve bámult a fekete kecskére. Kíváncsian megszólalt. – Miért fekete? Hiszen a többi kecskéd mind fehér?
– Hát éppen azért fekete, mert kaukázusi. És törpe. Meg cirkuszi táncosnő…
– De, tényleg tud táncolni? Hogy tud-e, majd estére meglátod. Behozzuk vacsora után, és megtáncoltatom. – eszméletlen! – hüledezett a lány és elindultak befelé a lakásba. A délután mesélgetésekkel, egymás kóstolgatásával telt el. Mindketten a másik elé tárták a múltjukat. Tavaszka felkuporodott a gödrös díványra, lábacskáit maga alá húzta és belekezdett meséjébe.
– Hogy ki volt az apám, azt nem tudom. Valószínű, hogy sosem tudom már meg. Talán, még az anyám sem tudja? Sokáig, még azt sem tudtam, hogy ki is az anyám. Nem hiányoztam neki, nem kereste velem a kapcsolatot. Áhítoztam utána, vágytam rá, hogy egyszer, majd eljön, átölel, magához szorít, megsimogatja a hajamat és így szól hozzám:”kislányom” És én így válaszolok, majd neki, édesanyám….De nem,még ezt a gesztust sem tette meg felém. Megtagadta tőlem magát, soha nem látogatott volna meg! Mit tehettem, éltem az intézetiek életét.
– Ó, te szegény!– sopánkodott Guszti, de Tavaszka leintette.
– Nem kell sajnálkozni. Nagyon is jó volt ott nekünk. Mindent megadtak, ami a test és lélek fejlődéséhez szükséges. Remek nevelő tanáraink voltak. A közösséggel sem voltak gondok. Sportolhattunk, moziba jártunk, táncolni is megtanítottak minket, illedelmesen viselkedni is. Ruháztak, etettek bennünket. Kell ennél több? Hát kellene! Bármennyire igyekeztek pótolni, azért hiányzott az anyám, az apám! Tudod, az a borzasztó, ha magára hagyják az embert. Mert sokféle szeretet létezik, de a szülői és gyermeki szeretet nem pótolhatja semmi. Hidd el nekem, messziről megismerni az intézeti gyereket a bőrük színéről. Sáppadtabbak mint akik családban nőttek fel.
– Miért? Azokra is egyformán süt a nap – De hiányzik nekik a családi fészek melege. Ezért sápadtabbak. Ezért kerestem meg az anyámat, és keresem benned az apámat. Na, érted már?– kapizsgálom kiscicám.
De, ez mind semmi! Tudod mi a legborzasztóbb, Papa? Amikor bezárul mögöttem, az Intézet. Amikor elérve a tizennyolc évemet, örökre átléptem az engemet felnevelő otthon kapuját. Kiszakadtam egy közösségből. Belehullottam a semmibe. Úgy éreztem akkor, hogy ott menten megsemmisülök. Valahogy ahhoz tudnám ezt hasonlítani, amikor egy kismadár hirtelen kipottyan a puha, meleg fészekből. Sírni, jajgatni tudtam volna, ha ez segítene! De, nem lehetett, össze kellett szednem magamat, hogy átvészeljem a változást. Megkapaszkodjak a kinti embertelen és könyörtelen vad világban.
– Ó, te szegény! – siránkozott Guszti. Tavaszka, rendületlenül folytatta tovább.– Tudod ez csak egy múló, rossz pillanat volt, amit rögtön elhessegetett a szabadság mámorító érzése Zsebemben tizennyolecer Forinttal, és egy ajánlólevéllel a Kistex-hez ahol munkahely, munkásszálló várt rám. El tudtam volna indulni az életbe. Az igazgató bácsi búcsúzóul megölelt,s megígértette velem,hogy hírt adok magamról. Ellátogatok a régi otthonomba. És a legvégén elővette és megmutatta a kartonomat. Igy tudtam meg az anyám nevét, és tartózkodási helyét.
– Mennyit tudtál még meg róla? Ezen kívül semmit. Elhatároztam, hogy felkeresem és szembenézek vele. Legalább tudjam, hogy néz ki, legyen egy anyaképem róla. Kis ajándékokat vettem neki. Félve készültem a nagy találkozásra. Két hetem volt arra, hogy jelentkezzem a Kistex-be. Gondoltam széjjelnézek Pesten. Moziba jártam, ismerkedtem. Gyűjtöttem magamba a kinti, szabad világ izét, zamatát, illatát.
– Hol aludtál, tisztálkodtál?– a Blahánál,az aluljáróban megismerkedtem egy bandával. Fiúk-lányok vegyesen. Befogadtak maguk közé. Együtt jártunk szórakozni, boltokba lopni, és megismerkedtem a szexel is. Nagy társaság volt. Mindenkit kipróbáltam, a lányokat is. Egy ócska bérházban laktunk, olyan lakásban, ahonnan levertük a lakatot és önkényesen beköltöztünk oda.
– Meddig voltál velük?
– Négy-öt napig. Tudod, rájöttem ez nem az én világom. Hamar búcsút intettem nekik
Tegnapelőtt felültem a vonatra és eljöttem ide, a városba, megkeresni az anyámat.
– Milyenre sikeredett a nagy találkozás, örült neked?
– Ugyan, hova gondolsz papa! Elsőre meg sem akart ismerni. Tiltakozott, minek háborgatom. Fel sem akarta fogni, hogy a hajdan magától eldobott kislánya áll előtte és kér bebocsátást hozzá. Úgy állt ott, kinyújtott karját az ajtófélfának feszítve, mint aki gátat akar vetni egy betolakodónak. Pedig én olyan nagy szeretettel készültem erre a találkozóra. Ajándékot is vettem neki, egy szép, borostyán karkötőt. Olyan undorral tartotta el magától, forgatta a kezében, mint egy döglött békát. A szeretetemben alázott meg az anyám.
– Beengedett?
– Végülis nagy nehezen beengedett, mert kezdett kellemetlenné válni a dolog. A szomszédasszony kilesett a levelesen, majd ki lépett, kíváncsian rákérdezve,”csak nem a nagylányod Irmuskám?” – De, igen, a lányom, na gyere be!– mondta kelletlenül és bevezetett a konyhába. Leültetett a hokedlira. Ahelyett, hogy mecsókolt volna, ellenségesen sziszegte felém.– minek jössz ide a nyakamra. Égetsz a szomszédok előtt!
Itt nem maradhatsz! Ez egy külön család. Három gyerekem van. Az uram dolgozik, ha megjön, s itt talál, nem tudom, mit tesz veled? Még csak az kell, hogy befogadjalak, azt összeszűrjétek a levet! Felálltam, meghajoltam felé és ezeket mondtam neki: – örülök, hogy megismerhettelek. Nem zavarok tovább, isten veled anyám! – ezzel befejezve a vizitet kiléptem a folyosóra. Ő pedig némán becsukta mögöttem az ajtót. Ezzel tulajdonképpen véget is ért a mesém. Láttam az anyámat. Nem kérek többet belőle Most a te meséd, következik Papa.
– Mesélek neked az ágról és a levélről.
Volt egyszer egy öreg ág. Volt neki egy kis fényes, huncut levele. Nagyon jól megértették egymást, a kislevél vidáman zizegett a szélben. Hallgatta csalfa hívogató szavait, duruzsolását. A huncut szél messzi tájakról, távoli országok népeiről beszélt neki. Sok, sok kalandot, játékos utazást ígért neki. A, bölcs, öreg ág , féltőn óvta a kislevelet a hamis, csábító, talmi igérgetésektől. Mondogatta neki, ne higgyen a szélnek, mert hazudik! A kislevél, jobban hitt a csábos ígéreteknek, mint az öreg ág aggódó figyelmeztetésének. Aztán egy szép napon…
– Mi lett vele, meséld, tovább!
– Szerinted mi lett vele?
– A kis levél meggondolatlanul engedett a csábításnak és elszakadt az öreg ágtól.A szél egy darabig játszadozott a kis levéllel,aztán lepottyantotta.A kis levél belezuhant a semmibe.A szél visszanézett,gúnyosan krákacagott és tovanyargalt.
– Mi ebből a tanulság Papa?
– Hát csak annyi, hogy éppen az én tanyám fölött pottyantotta le ezt a kis levelet. A kislevél rákerült az öreg ágra. Kapaszkodjuk egymásba, soha ne hagyjuk el egymást, soha! Ne, higgy a hamis szavaknak, talmi csillogásnak, megcsalnak az álmok, magadra maradsz a vágyaiddal. Ne higgy a szélnek, hazudik a szél… hazudik!
Tavaszka azonban már az utolsó szavakat nem hallotta. Békésen elszenderedett. Egyenletes, mély szuszogása jelezte, hogy az álomréten jár. Mellette futott Pemete pillangókat kergetve,és Gizi csábtáncot lejtve, vadul kergetőzve a széllel. Guszti a karjaiba vette Tavaszkát és lefektette a díványra. Óvatosan betakarta egy pléddel, s az összegömbölyödött kismacskát bedugta mellé, a takaró alá. Aztán nagy komolyan Pemetéhez fordulva így szólt az ebhez:– gyere Pemete, számoljunk! Felemelte a rongyszőnyeget,és kivette a pénzeskazettát a gödörből. Felmarkolta a bankókat és szépen széjjelterítette Tavaszka takaróján. Visszatette az üres kazettát. Ráterítette a rongyszőnyeget és odafeküdt Pemete mellé őrizni, Tavaszka álmát.