Hajam az ezer világtáj felé áll,
A lépcső második fokán merengek,
S eltemetnek a gondtalan kérdések
Arctalan senkiktől. S mi az enyém:vágy.

Vágy ezer tűként ezer szálon áldoz,
Annyi mindent és annyira gyors lenne,
De annyira nehéz lenne megtennem.
Félek: Szentté szédítő vágy feláldoz.

Végül ezernyi forróságok után,
Üresen boldog hónapok teltével,
Tiszta szívvel mondom, és tettre készen:
Itt vagyok! S nem állok már némán, sután.

Újra szétszórom égető poraim,
Végre ismét megvan az az állapot,
Mikor lehet: vér, hazug és állatok.
Könnyek, kínok, koszok szülik soraim.

Pedig az ujjaim közt az ajándék,
Félig megemésztett semmiben úszva,
Arcára arctalan álarcot húzva,
S mi az enyém: szívéheztető játék.

Nehezen élek. Nem akarok ütni.
Súly alatt térdelek. Ajkaim közt nyak.
Hiány, harc, hátraarc: fogam nem harap.
Árnyékomat vívódó napfény süti.

Míg végül ezer érzés ezer éle
Ezer közül is ezret véve omlik
Kezemre, melyet ezer hajszál borít.
Érzem: Gyűlölöm az emberiséget.

2006. 03. 09.