Nem láthatod pusztulásom,
Csak én érzem belül, s várom,
Várom a változás dalát,
Gyógyító énekek hangját,
Mert nem akarok szenvedni,
De nem akarom leverni
A bennem dúló lázadást,
Ami követel változást.

De így legbelül rettegek,
Fejemben arcok nevetnek,
Rajtam nevetnek torz szájjal,
Káröröm marad csak hátra,
Érzem, hogy agyam hasogat,
Félelem dönget kapukat,
Ahogy szemüket villantják,
Hol marad már az igazság?

Mart nagyon vágyom a vágyra,
Mi ösztönöz igazságra,
Hogy legyen vége a kínnak,
Az agyamban egy faj kihal,
Pedig még meg sem született,
Hogy szítson bennem tüzeket,
Mivel indítok lázadást,
Hogy jöjjön már a változás!

De így legbelül nagyon fáj,
S a fájdalomtól újra fáj,
Hogy nem találok egy helyet,
Hol mindenki van és minden,
Mire szükségem van ahhoz,
Hogy végre úgy legyek, ahogy
Lennem kell a túléléshez,
Kín folyik testem vérében.

Meddig tart ez még, meddig már?
Nem, nem, nem akarom! Ne fájj!
Nyugalmat akarok, s békét,
De nem látom a kín végét.
Fontosak, gyertek mind körém,
Még Isten se álljon fölénk,
Emberek, dolgok, segítség,
Rátok itt és most van szükség!

Gyűlölöm a gyilkos magányt,
Gyere már, segíts, te barát!
Mert egyedül nem győzhetek,
Arassunk együtt győzelmet
A bennem élő pusztulás,
A szétszakító durvaság,
Rettentően vad félelem,
És őrült fájdalom felett!

Minden ember, s minden állat
Álljon elém, hogy hadd lássam,
Mennyien vagytok mellettem!
Egyedül vagyok, elvesztem!
Nem akarok így meghalni,
Hová mész, Isten, ne hagyj itt!
Jónak, Gonosznak nem kellek,
De még a növényeknek sem!

2005. 07. 04.