Az utcákat járom,
Szétnézek, de semmit sem látok,
Vagy épp látok mindent,
Pedig lehunytam szemeimet,
Sietek sehová,
Csak haladok így lassan tovább,
A földön emberek,
Tudatlan a semmin nevetnek,
Senki nem bánt senkit,
Még Isten sincs, csak egyetlen hit,
A szabadság hite,
S e hit ott lüktet mindenkiben,
Mert szabadok vagyunk,
Szabadok, és élvezzük magunk...

De nem értem, miért,
Persze, kezd tisztulni az elmém,
Nincs már hitem, nincs fény,
A képzelt világom most elég.

Az utcákat járom,
Szétnézek, s nem hiszem, mit látok,
Bár ne látnám mindezt,
Hiába hunyom le szememet,
Sietek bárhová,
Messzire el, haladok tovább,
A földön emberek,
Kínjukban hörögnek leverve,
Senki nem néz semmit,
Még Isten is csak egy hazug hit,
Az erőszak hite,
S e hit ott lüktet mindenkiben,
Mert emberek vagyunk,
Emberek, és megöljük magunk…

Kegyetlen valóság,
Ne az én szemem előtt lógjál!
Adjatok valamit,
Mindegy, hogy mérget vagy vitamint,
Csak tűnjön el tőle
Az elmémből ez a kép végre,
Újra kábán járnék,
Üveges szemmel semmit látnék,
A kínt nem érezném,
Üres fejjel semmit képzelnék,
S mielőtt újra kitisztulnék,
Inkább koporsóba feküdnék.

2005. 10. 22.