Ráléptem a végtelen útra,
Nincs senki, aki visszahúzna,
Pedig látták, ahogy elvesztem,
És mégis hagynak, nem keresnek.

Nem kellek én már, nekem sem kell,
Nem kell senki, nem, semmi nem kell,
Nem érdekel, mi visszatarthat,
Inkább hagyom élni magamat...

Fertőzés szaga ül orromban,
Morzsát találok a homokban,
Az üresség présel ki gyantát,
S eljön a tudatlan tisztaság.

És én csak haladok előre,
Lassan lejárom a cipőmet,
S viszem, mitől nem vagyok vidám,
Mit a nyakamba varrt a világ.

De ezt el nem hagyhatom soha,
Nem taposhatom meg a porban,
De róla megfeledkezhetek,
Hogy könnyűn felettem lebegjen.

S így nem görbíti meg a hátam,
És végre gondolhatok másra,
Ami igenis tökéletes,
És itt van a képzeletemben.

Nézem, anyaggá válik a vágy,
De érinteni nem tudja más,
Nézik, de látni nem képesek,
Ott, ahol az útnak vége lesz...

2005. 09. 19.