Világnak halmain hasalok,
Ázott arcom levegőt hajszol,
De nem jut, hát hanyatt fordulok,
S mégsem engedi át a burok,
Mely megmenti testem és lelkem,
E világtól sáros ne legyen.

Szegény ruhám még poros lehet,
És foltos féltve őrzött kezem,
De nekem már nem számít a kosz,
Az sem, ha véres lesz az arcom,
Hisz úgyis tiszta leszek holnap,
De lelkem senki ne mocskolja!

Világ népe, mocsok serege
Steril tűt beteg vérrel szennyez,
Borzong testem, mert a lelkem fél,
Hogy úgy végzi, mint e hegyes fém,
Biztonság a sorvasztó szennytől,
Áldott kegyelem, de nem mennyből.

De ez mégis szentséges börtön,
Kínok között űz ki az ösztön
Vágyott elszigeteltségemből,
Olyan, mint eldobott szürke kő,
Amely száll, s közben mégis zuhan,
Így fekszem itt én is, ájultan.

De én senkivel nem harcolok,
Önmagam sem adott rá okot,
S nem küzdenek egymással kínok,
Csak remélhetem, hogy kibírom,
Nem fogom magam eldönteni,
Kapuim a Talán döngeti...

2005. 10. 12.