Elfogyott az összes erőm,
Pedig most lenne rá szükségem,
Mindent elvesztek, megtört a hitem,
Nem leszek soha boldog, már nincs jövőm.

Csodáltam, hogy apám nem kíváncsi rám,
Hogy mindenáron, mindig követ a magány,
Rossz ember vagyok, kire nincs senkinek szüksége,
Egy fölösleges ember, s a Világ is menekül előle.

Láncok tartottak itt, melyek neve szeretet,
Erősen kötöttek, s szorították kezemet.
E láncok is szakíthatók, megvan a módja,
Pár könnycsepp e különös vasat feloldja.

Ez a pár könnycsepp Érted hull,
A lánc még fojtogat álnokul,
De ekkor megtörik a jég,
Szívemből ezernyi fájdalom árad szét.

Felszakad az összes seb, nemsoká elvérzek,
A fájdalom kínoz, s megszüli a pár könnyet.
Ezek lassan lecsorognak arcomon,
S gyengül a szívemet facsaró fájdalom.

Egyre szakadnak a láncok, melyeket könnyem olvaszt fel,
Már csak a szerelem lánca van egyben,
Lassan elfoszlik ez is, s minden oszlik fel,
Láncok nélkül élni. Vajon hihetek ebben?

Pár perc, s a szerelem lánca is elszakad,
Itt állunk. Vajon elszakad az Egész?
Mit fogsz tenni? Kérdezem magamban.
Az utolsó pillanatban elkapod kezem, vagy szó nélkül továbbmész?

2006.máj.5.