"Elragadod őket; olyanokká lesznek,
mint az álom; mint a fű, amely reggel sarjad:
Reggel virágzik és sarjad és
estvére elhervad és megszárad."(zsolt.90.5,6)

Láttam a megszenvedett nemzés elmenetelét
ahogy kihullott életében a megragadott szép
pillanat, fényképének árnya a falon maradt
lett enyészet festőmesterember kéznyomán:
Emberi valósága nyomtalanul elszivárgott
Így megyünk el majd mi is, egymásután
Porrá alázkodott emberi test füstje száll
Kint tüzesen süt a nap, a hegy oldalán
üde zöldek élnek, lüktet színesen a táj
Bent csend , gyászoló mellkas zihál
majd megtelik újra friss levegővel...
Exhumálni az Életet! Száll a pernye
bontatlan mezőre, szellők reptetik
a tót falucska tornácos házának
tisztaszobája az emlékezés
könnyeivel megtelik
s tárgyakkal,
vaskályhában
emlékek égnek
Ünnepi cipő
sohasem viselt
szálfa önérzet,
jó földes gazda
félbehagyott szántás; barna
pohárban felejtett műfogsor
kórházi záró,
gyógyszerek
törött boka röntgenképe
tojással teli szakajtó, málnalé
unokához írt néhány köszöntő sor...
Nehogymá lekéssük az utolsó buszt,
Hat negyvenötkor indul, Pest felé...

Pesthidegkút, 2006. május 4.