Emlékeimben feldereng még nagyapám szótlansága
ahogy a vánszorgó életet lelkének mélyére beásta
Úgy élte meg a pillanatot-makacs lépteinek terhét
Csak ment, tette a napi dolgát és hosszan hallgatott
Kételyeim perce ott fogalmazódott meg az átmeneti
örökkévalóságban felébredt gyermek lélek-síkján
bús örökségem véletlen mozdulat az Élet-Halál hídján
amely éntudatomban határtalan idődimenziót nyitott
Nem kell, hogy kiporszívózott legyen minden földi
lángolás, folpackba csomagolt levegős lét boldogtalan
Az égő csipkebokor ég még, de látod: más füstje van
De az a régi Út megnyílik előttünk, ösvénye ugyanaz
Ha be is nőtte szép kertjének rendjét a dudva, a gaz
Ha alkotó, szorgos kezének gyümölcsét más is szedi
Ha frissvízű kútjának medre büdös szennyvízzel teli
Ha szépívű percéből életének, mi örökségül maradt
egy-egy csodálatos filmrészlet az emlékező pillanat...

De az Út megnyílik előttünk, hazafelé vezet, ugyanaz
Kátyúkkal terhelt, szélén benőtte a dudva, a régi gaz
Fakószín sövényét a csipkebokornak vad, ijedt szelek
zilálják...