MInt égi tünemény fent az égen,
A kéklő égen, bárányfelhők között,
Olyan szép volt hercegnőm,
Akár maga a megtestesült álom.

Aranyló fürtjei némám omlottak nyakára,
S mellettük fakó lett a tiszta hó,
Csodás szép keblei fehéren ragyogtak,
Mely alatt hasának fényes pántja lángolt.

Ott, hol mindenkit megcsap Ámornak nyila,
Melytől édes szerelemre lobban minden szív,
S testét vágyak fonják körül,
Mint borostyán a fáknak törzsét.

Mint zsenge rózsákon a harmat,
Úgy hull a könny sugárzó szeméből,
Ám minden könnycsepp úgy fénylik,
Akár a ragyogó gyémánt.

felcsillannak előtte a zöld ágak s színek,
Színek, melyektől mosolyra nyílik ajka,
Melytől még forróbban lángol kicsi szíve,
Szépségét még vonzóbbá téve ezzel.