Könnyes volt a kezem, véres, hajas.
Csontszilánkok borították a ruhámat.
Alvadtvér száradt az arcomon,
izzadt lüktető homlokom.

NAp lassan vörösbe zuhant,
teste remegett , bőre izzott,
arca helyén véres roncs volt.
Mi önmaga árnyaként szabadon hagyva:
pár szőke hajszál szállt megszáradva.

Szárnyai letörtek, kúszott elöttem.
Mosolyogtam hasztalan menekvésén.
Csíkot húzva maga után a porban
vörös foltos , használt, fehér rongyban.

Görbe ujjait eltapostam, felefelé nyújt pediglen,
segélykérő kék szemébe, ha jól emlékszem
beleköptem.

Sziklák álltak fent az ormon,
alattunk a tenger zúgott,
szél vitorlázva kúszott,
csontjaimben gyilok virágzott,
izzó szirmait kibontva -akár a rózsa;
tövisei jól láthatók, mégis zöldek:
ÁRTATLANOK!

Sírt. Ordítottam, nevettem, kacagtam.
Bugyborékolva csilingelve szállt a széllel,
ma egy dögmadár jól lakik béllel.


Bűzös , fortyogó mérgemben temettem el
sötét ajándékod hamvait.Várva várt fegyelemmel nézve szívem bántalmait.
SZÉTTÉPTED! Karóba húzott kín-keserves, szűk markú Isten adott: RONCS LELKET!
Rajtam senki nem nevethet...
Kiérdemelted...

Mondtam; sosem látott útra tévedtél.
MOst mellkasodon ülök, pihegsz, hörögsz, krákogod a nevemet: KÖNNYEIMMEL MEGÖLTELEK!

Enyém vagy! Reszketsz.Nemtudom félsz, vagy ezek az utolsó pillanataid. Kiszívtam a lelked.Fogaim között sercegő husod ajándékom volt. MOst csak véres húsköteg , mit a fejed mellé köpök, megettem a részemet, könnyként ki is szökött.

Bámész lélek sem jár erre, enyém vagy, fogságodban nincs gyönyör.
Tegnap emlékszel mit ástunk?
Tudod a gödör!
Nem árok.A sírod. S a virágot mit a múlt héten vettem, majd az adja a koronát , pihenő testedre. Feldiszítem, lemosom, visszaadom.
Ez kijárt neked!

Szép reményű párom.Buta angyal. Önzésem túlszárnyalja Lucifert. Ha enyém nem lehetsz HÁT MÁSÉ SEM LESZEL!
A múltba veszel...
A kegyes jegyes nevet,
A csók csillog arcodon,
Véred vérembe foly...
Most Áramlik! Ne szólj!