Apámmal rohanunk a sínek mentén.
Elõttünk a távolban a kígyó, ami üldöz minket.
Feléje rohanunk, csak így menekülhetünk meg elõle.
Apám lassít, nem nagyon bírja az iramot.
Én is lassítok, segítenem kell neki.
A kígyó közelebb kerül hozzánk.
Apám az oldalát fájlalja, kezét rátapasztja, majd mély levegõket vesz.
Végül azt mondja "Gyerünk!" és újra futunk.
Kis idõ múlva egy sorompó tûnik fel baloldalt.
Apám felemeli, majd átbújik alatta.
"Fiam, én már nem bírom. Egyedül kell tovább futnod."
Könnyes szemmel ránézek, és egy élethossznyi emlék és kötõdés tör föl belõlem.
Magamra maradtam.
A sínek a végtelenbe nyúlnak, a kígyó pedig közelebb van hozzám, mint valaha.
Szinte közvetlenül itt tekergõzik elõttem, farkát csörgetve.
Már épp húzza hátra a fejét és támadna, de gyorsan felé lépek.
Majd még egy lépés, aztán megint egy.
Kénytelen közeledni felém, kikerült a lõtávolból.
De én már futok.
Rohanok, ahogy még soha nem tettem, a kígyó pedig lassan olyan távol kerül tõlem, hogy teljesen eltûnik elõlem.
Lassítok.
Megyek a végtelen sínek mentén.
Egy idõ után rájövök, hogy ezek már nem is sínek, hanem kifeszített fehér mûanyag kötelek.
Én pedig vízben gázolok.
Elõször térdig, majd combig, aztán nyakig ér a víz, végül teljesen ellep, nekem pedig úsznom kell, különben elmerülnék.
Egy medencében vagyok. Egyetlen hosszt kell leúsznom.
Tisztán látom a túloldalt. Nem fog tartani sokáig.
Erõs karcsapásokkal haladok a medence vége felé.
A medence közepe táján azonban érdekes jelenségre leszek figyelmes.
Mintha a távolság megnõtt volna.
Vagy én megyek össze?!
Minél közelebb jutok a középponthoz, annál távolabb kerül tõlem mind a túlsó, mind az innensõ part.
Most már mintha nem is medencében, hanem valami tóban vagy tengerben úsznék.
Vissza kellene fordulnom?
De már olyan távol van az innensõ part is!
Újult erõvel állok neki az úszásnak. Lehunyom szemem és minden energiámat beleadom, majd mikor újra kinyitom, nem látok sem elõttem, sem mögöttem partokat. Csak a víz végtelenje fodrozódik mindenfelé.
Olyan erõvel önt el a rémület és kétségbeesés, hogy izmaim összerándulnak és öntudatlanul felnyögök.
Remegni kezdek, a szívem veszettül dobog, a fejem fáj és lüktet.
Mikor egy kicsit lenyugszom, apám hangját hallom a fejemben:
- Na, most mi legyen? - kérdi gyengéden nevetve
- Fogalmam sincs.
- Hát, pedig most neked kell döntened.
Majd nagyapám hangja tör föl:
- Fiam, ha elfáradsz, bármikor felfekhetsz a víz felszínére. Ezt jól jegyezd meg!
Így is teszek.
Hátamra fordulok, kezeimet szétnyújtom és bámulom a fekete eget, ami alatt sárgán csillognak a hullámok.
Majd egy idõ után megunom.
Apám hangját hallom ismét:
- Na mi legyen? Elkezdjük újból?
- Semmi értelme. De végül is annak sincs semmi értelme, hogy egy helyben vagyok. Szóval akár úszhatok is.
Újra irányba fordulok és ösztönösen úszni kezdek.

Egy apró porszem lebegett a végtelen õsóceánban. Közelebbrõl megvizsgálva azonban kiderült, hogy ez a porszem végtelenül lassan, de haladt.

Dorien egy örökkévalóság óta úszott. Az ösztöne hajtotta.

Mivel a monoton mozgás és az egyhangú külvilág nem szolgált semmilyen új információval, próbált gondolataiba merülni. Külsõ inger híján azonban a gondolatai is elkezdtek egy idõ után kisimulni és eltûnni.

Lassan a szavak is elvesztették jelentõségüket, mivel nem volt mihez kötni õket.

Nemsokára arról sem volt fogalma, hogy ki õ, és miért teszi azt, amit tesz.

Karjai és lábai automatikusan mozogtak a vízben. Szemei figyelték a víz fodrozódását az ujjai közt.

Mozgott.
Lélegzett.
Haladt.

Nem tudni, mennyi idõ telt el így, mivel egy végtelenül üres világban az idõ fogalma is értelmét veszti.

Karjai és lábai automatikusan mozogtak a vízben. Szemei figyelték a víz fodrozódását az ujjai közt.

Mozgott.
Lélegzett.
Haladt.

Aztán valami megváltozott.

Karjai és lábai automatikusan mozogtak a vízben. Szemei figyelték a víz fodrozódását az ujjai közt.

Mozgott.
Lélegzett.
Haladt.

A változás hihetetlenül apró volt, az agynak pedig már nem álltak rendelkezésére szavak, hogy megfogalmazza, mi is változott meg.

Mozgott.
Lélegzett.
Haladt.

A változás egész testére kihatással volt. Pupillái összeszûkültek, izmai finoman megfeszültek.

Mozgott.
Lélegzett.
Haladt.

A változás kellemes volt. Mintha már egyszer megtörtént volna, és az emlék felbukkanása nyugtatólag hatott rá.

Mozgott.
Lélegzett.
Haladt.

Egy idõ után aztán újra megváltozott valami. A változás sokként érte, szíve megdobbant, állandósághoz szokott teste élénk reakcióval fogadta.
Szíve erõsebben kezdte pumpálni a vért. A testében hormonok szabadultak el. Az érzés kellemes volt.

Mozgott.
Lélegzett.
Haladt.

Újabb változás. Szemei a távolságot fürkészték, fülei a csendet hallgatták.

Valami megváltozott.
Valahogy mások a fények, másként csobban a víz.

Újabb karcsapás.
Valahogy a látóhatár legszéle változott meg.

Gyorsabban kezdett el haladni, és ahogy növelte a tempót, úgy gyorsult fel a dolgok változása is.
A látóhatáron megjelent egy alig észrevehetõ, vékony csík.

Megrészegülve a jelenségtõl, tovább növelte az iramot.
A csík egyre növekedett.

Lassan láthatóvá vált a túlsó part szikrázó fehérsége.

Megállt egy kis pihenõre, és hátára fordult. Az éj feketeségében sárgán csillogott a víztükör, az égen apró csillagok hunyorogtak.

A szeme itta az új dolgokat. Újabb hormonok szabadultak el a testében, oldva a stresszt és meggyújtva a boldogság apró szikráit.

Miután betelt a látvánnyal, újra úszni kezdett.

A fehér partok rohamosan közeledtek. Lassan mindenfelé láthatóvá váltak.

Az óceánból tenger lett, a tengerbõl tavacska, a lába már leért, végül feltérdelt és kilépett a kádból.

Megtörülközött és hosszan bámulta magát a lámpafénynél a fürdõszobai tükörben.

Majd felöltözött és kisétált a meleg nyári napfénybe.

Piros pólójában és sötétkék sortjában céltalanul sétált a városban. A napsugarak gyorsan megszárították selymes haját. A fák dúsan zöldellõ lombkoronáit lágy szellõ lengette. Vett magának egy fagyit és gyönyörködött a színekben, a formákban, az ízekben, az illatokban. Gyerekek szaladgáltak, felnõttek beszélgettek, csecsemõk mosolyogtak babakocsikban vagy anyjuk ölében.
Néha kedvesen ránéztek, õ pedig visszamosolygott rájuk.

Szemeiben ott volt a végtelen.