Egy fiúnak megtetszett egy lány. Már régebben is találkozott vele, de csak néhány alkalom után látta meg benne azt, amit mindig is keresett.

A lánynak fekete haja volt és egyszerre élt benne végtelen természetességgel az ártatlan, játékos kislány és a parancsoló úrnõ.

A fiú randevúra hívta a lányt, a lány pedig elment vele. Mivel jól érezték magukat, megismételték a randevút párszor.

A fiú õrülten szerelmes lett a lányba, alig várta, hogy ismét láthassa és vele legyen. A lánynak is tetszett a fiú, de titokban a régi szerelme járt az eszében, akit külföldrõl várt haza, hogy vele mehessen és közös életet kezdjenek.

A lány az egyik este elmondta ezt a fiúnak, a fiú pedig õrülten féltékeny lett. Kibírhatatlan félelem kezdte gyötörni, hogy soha többé nem fogja látni szerelmét. Ennek ellenére még a vasútállomásra is kikisérte a lányt, aki szépen felöltözve telve szép reményekkel indult rég nem látott szerelméhez.

A lány egész úton álmodozott a találkozásról. Hogyan fognak egymás karjaiba omlani, hogy fogja szerelme kérni tõle, hogy utazzon el vele, menjen hozzá feleségül, és õ milyen boldogan fog ebbe beleegyezni.

A szerelme azonban azt akarta, hogy szakítsák meg a kapcsolatukat, mert már nem szerette a lányt.

A lány romokban ért haza, eddigi tervei, álmai mind porrá hullottak. A fiú örült, hogy szerelme visszajött, de hiába vigasztalta a lányt, annak össze volt törve a szíve.

A fiú próbált a lány kedvében járni. Bármire képes lett volna azért, hogy szerelme boldog legyen.

A lány azonban már képtelen volt szeretni a fiút, ezért kérte, hogy ne találkozzanak többé.

A fiú nem tudta elfogadni ezt, egyfolytában a lány képe lebegett elõtte. Erõltette a találkozást, de ezzel csak azt érte el, hogy a lány félni kezdett tõle.

A fiú borzalmasan érezte magát, minden jobbító szándékával csak rontott a dolgokon.

Hogy magányát enyhítse, találkozgatni kezdett egy szõke hajú lánnyal, akivel jól érezte magát és aki képes volt szeretni õt.

A fiú magányos pillanataiban azonban továbbra is a lányra gondolt, és szégyellni kezdte magát ezért.

Egyik este a fiú kérte a Jóistent, hogy elfelejthesse a lányt és hogy teljes szívvel tudja szeretni szõke barátnõjét.

Közben telt az idõ. A lány szíve elfogadta, hogy a régi szerelme már nem akarja õt többet látni. Elolvasta a leveleket, amiket a fiú írt neki összetört szívvel és rájött, hogy a fiú ugyanúgy érezheti magát miatta, mint ahogyan õ érezte magát.

A lány kérte a Jóistent, hogy képes legyen szeretni a fiút.

Azon az éjjel a lány a fiúról álmodott. A fiú egy hatalmas pókhálóban vergõdött és minden szabadulás iránti erõfeszítésével csak még jobban beleragadt a hálóba. A lány segített neki kiszabadulni, de ahogy a hálófonatokat tépdeste vadul, õ maga ragadt bele a fiú helyett.

Másnap a lány a fiú képével ébredt. Amikor találkozott vele, a szíve erõsen dobogott és boldog volt. De a fiú már semmit sem érzett a lány iránt.

A következõ éjjel a fiú is álmot látott. Egy hatalmas hálót látott felülrõl, amiben apró kis csillagok sziporkáztak. A csillagokat egymáshoz kötötték a szálak, nem engedve, hogy azok a mélységbe essenek. Néhány csillag olyan fényessé vált, hogy elégette maga körül a védõhálót, és mégsem esett le. Ezek a fényes csillagok magasra emelkedtek és szálakat bocsátottak ki magukból azokra a helyekre, ahol vészesen ritka és gyenge volt a háló szövedéke. Néha visszahuppantak a hálóba, ahol a többi kis csillag megóvta õket a lezuhanástól.

Másnap a fiút a Nap sugarai ébresztették fel. Mellette egy másik test szuszogott az ágyban.

A fiú nagyon boldog volt. Nem volt benne többé sem félelem, sem gyûlölet, sem vágy, sem szenvedés. Csak a végtelen szabadság érzése és a végtelen szeretet minden és mindenki iránt.

A napsugarak betörtek az ablakon és végigsöpörtek a lány aranyszõke haján, aranyló szikrákkal borítva be a szobát.