Az egyik pillanatban még szorítom a kezed,
A másikban már rég nem vagyok Veled,
Összemosódtak a határok,
Már a jelenemmel, s múltammal harcolok,

Minden nap megküzdök egy pillanatért,
Melyben nincs szörnyűség, mely elér,
S akkor könnyezhetek, senki se lát,
Sebeimen is újra cserélhetem a vattát,

S aztán újra harcba szállok,
Térden zokogásból dacosan talpra állok,
S újra arculcsapom a gúnyosan kacagó démonomat,
Mely újabbnál újabb bűntettre sarkallna,

De már nem kívánok harcolni,
Újra egy szerető tenyérbe szeretném kezem adni,
Újra elfeledném mi a bánat,
S akkor egy kis időre lélegezhetek néha egy párat,

S majd a kétely fojtogat újra,
S a gonosz gondolat tekintetem a múltam felé fordítja,
S majd meglátom az igaztalanságot, hogy nincs remény,
S akkor majd megint úgy látom, egyedül vagyok eme földtekén.

Csendben sírok,
Verset írok, Neked,
Itasd fel könnyem mosolyoddal,
Hűtsd le testem forró záporoddal
Kérlek!

2006. május 03.