Pirinénénk


Ihletett csend ülte meg a karácsonyt váró, behavazott téli vidéket. Behúzódtunk a kemence áldott melegét ontó szobába és beszélgetéssel ütöttük el a lassan ballagó időt. Már egy kezünkön is meg tudtuk számolni hány nap van még karácsonyig. Ezt az áhítatos csendet motorkerékpár vad berregése törte meg.
– Pirinénétek jön– intett az ablak felé fejével biccentve nagyapám és a pipaszárral az ajtóra mutatva jelezte, hogy nyissunk neki ajtót. Előjáróban el kell mondanom, hogy Pirinénénk apai nagynéném volt a maga l5o centi magasságával és tekintélyes körméretével egyetemben. Egyelőre ő vitte a legtöbbre a családból. Még a háború előtt elvégezte a postatiszti iskolát és idejekorán belépett a pártba. Meg is lett az eredménye kinevezték a Szolnoki Főposta igazgatójának, főtanácsosi ranggal. Egyenesen Olt Károly Pénz és Postaügyi Miniszter adta át neki ünnepélyes keretek között a kinevezési okmányát. Kossa Istvántól pedig, aki Közlekedési Miniszter volt munkaeszközül kapta a Csepel kerékpárt, hogy ne kelljen neki vonatozni, hanem felpattanva a motorra függetleníthesse magát a tömegközlekedési eszközöktől.
Abban az időben, –l95o-et irtunk akkor– még a Belsped lovas kocsik, szekerek közlekedtek az utakon. A motorkerékpár világ csodájának számított mifelénk. Ámulva, sőt kalaplevéve és kereszteket hányva magukra, tátott szájjal bámulták a szomszédok a vasparipán száguldozó szilaj, kis köpcös némbert. Családunknak igencsak megnőtt a tekintélye, amikor, hétvégeken kilátogatott hozzánk Pirinénénk. Még annyit, hogy soha nem ment férjhez, vénlány maradt. Életét a pártnak szentelte. Titokban szerelmes volt Rákosiba, de a Fenyácska kitúrta őt és így csak a nosztalgia maradt a nagyvezér után.
– Szabadság!– Köszönt, miután bevágta maga mögött a nyikorgó bejárati ajtót. Két bakancsát összeütögetve leverte róluk a havat és az elébe siető nagyapámmal férfiasan kezet rázott. Nekünk megsimogatta a fejünk búbját és a zsebéből előhalászott cukorkáscsomagokat kiosztotta közöttünk. Ha másért nem is, ezért imádtuk a kis gömböc nagynénit. Mamám hokedlit tolt alá. Miután elhelyezkedett bizalmasan nagyapámhoz fordult.
–István bátyám, hogy lehetne a Lojzi sógort elérni?
– Könnyen. Átszalasztok érte, és már jön is!
– a jó lenne, halasztást nem tűrő, életfontosságú ügyben kellene nekünk segítenie.
– Melyitek ugrik el?– fordult hozzánk nagyapám, és egyszerre ugrottunk fel mind az öten. Hiszen ezt nem lehetett kihagyni! Felkaptuk a bundácskáinkat, bakancsokba bújtunk és szélvészként száguldottunk Lojziékhoz. Kisvártatva megérkeztünk a behavazott Lojzival. Éppen, hogy levetette gönceit, s helyet foglalt a kopott veszőfotelban, kopogtak. Leidekker jött a szokásos birkanyírás ürügyén, de később kiderült, ő is küldetésben van.
Lojzi elővette csibukját, s akkurátosan megtömködve rágyújtott. Mamám pálinkával kínálta. Ivott, majd kérdőn fordult nagyapámhoz.– hogy vagytok sógor?– megvagyunk– sercintet egyet a baloldali köpőbe nagyapám. – hálistennek– kontrázott nagyanyám.
– Nálatok mi újság van?– fordult hozzá nagyapám.
– Mi legyen? Kössük a kasokat, fonjuk a gyékényeket, elvagyunk, mint a befőtt.
– Hamarosan vágunk. És ti?– szólalt meg nagyapám.
– Hacsak az ujjunkat nem, sógor– dörmögte rezignáltan Lojzi – négy éve nem láttunk disznót. Halon, meg gerzemörzén tengődünk a bicsérdisták…
– Majd most látunk! Hála Leidekkernek, mi vágni fogunk!
– Egyet?– kérdezte hitetlenkedve Lojzi. Nagyapám kiigazította.
– Nem, kettőt.– Ettől Lojzinak fennakadtak a szemei. Már attól féltünk, hogy rosszul lesz, azonban a mamám által belétukmált lófingatótól, meg a kísérőnek megivott golyhóitól helyrebillent valahogy az öntudata és feleszmélve megszólalt.
– Csaktán nem, hogy egyenesen Rákosi apánktól kapjátok karácsonyi ajándékként?
– Közel jársz az igazsághoz sógor, a Párttól kapjuk a Leidekker közvetítésével, igaz-e Jóska?– fordult a hajamat nyíró Leidekkerhez. Az pedig hirtelen felegyenesedve, belenyírt a fülembe. Óriási visítással erősítettem meg a Leidekker szavait. – igaz, hát: a Börcsöktől kapták!
– nocsak, Isván bátyám lefeküdtetek a kommunistáknak.
– Mi ugyan nem, hacsak a Leidekker nem farolt oda a Bőrcsökhöz…– évődtek egymással, aztán komolyra fordítva a szót Pirinénémhez fordulva megkérdezte.
– na, ki vele, Piros, mi szél fútt erre?
– Ugyanaz az a szél, ami a Leidekkert is idefútta a múltkor.– válaszolta sejtelmesen és hogy szavainak nagyobb nyomatékot adjon teli torokból rázendített:”… hely szellők, fényes szellők, fújjátok, fújjátok! Holnapra felforgatjuk az egész világot! „
– Hát, ami azt illeti a felforgatás, az, remekül sikerült nektek, kommenistáknak– jegyezte meg mamám.
– a Börcsök elvtársról van szó…
– Csaktán, nem, hogy teis lefeküdtél a Börcsöknek Piros– bökött felé pipaszárával papám. Pirinéni kikérte magának ezt az ízetlenséget és elővezette a témát.– a Börcsök reumáját kellene a fekete iszappal kikúrálni. Talpra kell állítanunk, mert így nem tudja átvenni a hivatalát. Híre ment a világban a maguk csodaiszapjának. Ebből kellene a Börcsöknek egy tajigával.
– Nem úgy megy a’ Piros, hogy gyere buci megeszlek.! Először is ki kell mennem a büdös tóhoz. Kitermelni az iszapot, hazafuvarozni. Aztán a Bundaterával meg kell gyúratni a Börcsököt. Én előteremtem nektek, de a kúra nem az én feladatom, ahhoz specialista kell!
– Mindenben úgy teszünk, ahogy maguk kívánják, azt mondja, meg mit kér érte!
– Szerezzetek nekem is egy disznót!
– Meglesz, Lojzi bátyám, meglesz. Karácsora disznót fognak vágni maguk is! Én állom a szavamat, de aztán maguk is tegyék a dolgukat, mert, ha elfuserálják a Börcsököt akkor maguknak annyi! – mondta fenyegetően Pirinéni és egymás tenyerébe, csaptak. Miután neki is megstuccolta a frizuráját Leidekker, Pirinéném motorra pattant és a háta mögé kapaszkodott Leidekerrel együtt nekiiramodtak a kövesútnak. Csak úgy porzott utánuk a hó. A kitóduló népek szájtátva hányták a kereszteket magukra. Gondolták, a Sátánt meg a Belzebubot látták elszáguldani maguk előtt. Némelyek látni vélték, hogy Tószeg előtt lekanyarodva, mintha egyenesen a pokol felé vették volna az irányt.