E a novella ötlete egy olyan újság címlapsztorijától pattant ki a fejemből, amit nem tartok sokra: a Blikk. Ebben a lapban két értelmes dolog létezik: a nők az elején és a Garfield képsor a hátulján. Azt írták a cikkben, hogy kis pókok mérföldnyi hosszúságú területet szőttek be erős, pamutszerű hálójukkal egészen derékmagasságig. Olyan erős volt a hálójuk, hogy még egy marék apró sem szakította át.
Hát, az alapötlet innen, a többi pedig már a véletlen műve. Ez a novella - mint minden más irományom - saját magát írja. Az ötlet, hogy születésnapi ajándék lesz belőle? Egyszerű: egyedi dolgot akartam adni, ami mindkettőnkhöz illik…és nem igazán lett volna pénzem ajándékra. De ez már csak másodlagos probléma volt. És szerintem jól eltaláltam.
Alapvetően nem a kis nyolclábú rovarokról - és kedves anyukájukról - szól; két tizenkét éves gyerek hihetetlen barátságáról, a felnőttek gyermekek számára kegyetlen világáról, s a gyerek-szülő kapcsolat erejéről. Utóbbinak inkább a negatív ágáról-de az első kettőről annál inkább.
Úgy gondoltam, megpróbálkozok egy számomra különös írásmóddal: egyes szám első személyben, jelen időben. Nem így kezdtem, kb. három oldalt írtam, mire kigondoltam a dolgot, úgyhogy át kellett írnom. Nem tudom, hogy fog tetszeni, szerintem nem olyan rossz... Ez lett belőle!
Olvasd hát annyi szeretettel, amennyivel kaptad! Kellemes borzongást és felismerést!

Zsila Gábor
2004. november ? - december



Ezt a novellát barátomnak és írótársamnak, Horváth Istvánnak ajánlom tizennyolcadik születésnapja alkalmából.


"Az ici-pici pókocska felmászott a fára,
de jött egy rövid zápor, s lemost a szegényt.
Kisütött a Nap, felszáradt a víz,
S az ici-pici pókocska felmászott megint"


"No de kéhem! Milyen hangnemet üt meg az otthonomban, uhaság? Csak nem azt hiszi, hogy én egy póh vagyok? Maga a póhias kéhem! Fahagatlan!"


"Nem vagyok gonosz, csak élni szehetnék. Éhtse meg kéhem!"


"Méghogy kétszínű?! Kikéhem magamnak ezt a hangot! Fahagatlan, ahogáns fháteh! Kitépem a kicsi szívedet!"


1. A pókháló

Nicole és én újabb szép napra ébredtünk. A nyári szünet már majdnem egy hónapja tartott. Olyan boldogok voltunk, hogy azt nem lehetett szavakba önteni. Ez - a tizenkettedik - nyarunk volt eddig a legjobb.
Már születésünk óta ismertük egymást; a szülészeten egymás mellett fekve bömböltünk versenyt. Nagyon jól megvoltuk együtt. Amióta csak beszélni kezdtünk, szinte csak egymással beszéltünk, a többi gyerekkel alig. Sűrűn aludtunk egymásnál. Ilyenkor sokáig fennmaradtunk - természetesen titokban - és beszélgettünk. Volt, mikor kiszöktünk a kukoricásunkba és ott aludtunk. Fekete Özvegy, az én koromfekete szukám vigyázott ránk. Német juhász volt, aminél nagyon ritka a fekete szín. Ezért úgy gondoltam, egy ritka - és természetesen a kedvenc - pókfajomról, a fekete özvegyről nevezem el. Világ életemben rajongtam a pókokért, Nicole emiatt kicsit "zsüzsinek" tartott; mindig ezt mondta, ha valaki olyan dolgot csinált, amit ő nem kedvelt. És ő egyenesen utálta a pókokat. Mindegy volt kicsi-e vagy nagy, egyre ment. Mindnek nyolc lába van és csúnya. Ennyi éppen elég. A jégkrémet azonban egyenesen imádta; valahányszor egymásnál aludtunk, leszöktünk éjszaka a konyhába és fagyit csempésztünk fel.
Az elmúlt éjszaka is lent lófráltunk, ám ezúttal valami újra vágytunk: jégkrémmel a kezükben kiszöktünk a kukoricásba és ott ettük meg. Mikor végeztünk, letettük a földre az üres dobozt és próbára tettük egymás tudását: az nyer, aki hamarabb tesz fel olyan kérdést, amire a másik nem tudja a választ. Természetesen azokban a témakörökben, amikben a másik kiemelkedően jó, nem szabad kérdést feltenni. Nálam ez az ízeltlábúak, azon belül a pókok kategória volt. Nicolenál a divat, bármilyen értelemben. Már legalább fél órája kóstolgattuk egymást, mikor észrevettem valamit; az üres jégkrémes doboz tele volt kis, nagyjából ötcentes nagyságú pókokkal. Érdeklődve hajoltam közelebb, Nicole pedig hátrább húzódott. Ekkor történt a baj: észrevette, hogy legalább egy tucatnyi ilyen pók van rajta. A legtöbb a ruháján, de volt, ami a bőrén is mászott. Undorodva kapott levegő után, aztán az sikoly formájában iszonyatos erővel robbant ki belőle. Azonnal futni kezdett a ház felé. Fekete Özvegy idegesen ugatni kezdett, én pedig tágra nyílt szemekkel elkezdtem rohanni a Niki után. Közben azon fohászkodtam, nehogy a szüleim felébredjenek...
Szerencsénkre nem buktunk le; hálát adtam az Istennek, amiért elég messzire mentünk a háztól, mert így nem hallhatták meg Nicole sikolyát. Szegényke még egy órával később is remegett az ijedségtől. Nevettem rajta, amiért ennyire fél a pókoktól, Nicole pedig sértődötten megfordult és alvást tettetett. Nem szólt egy szót sem reggelig, de látszólag kiheverte az éjszakát, mert reggel ő ébresztett vidáman.
- Ébredj te hétalvó. A hasadra süt a nap - mondja boldogan nevetve. Álmosan felülök és körbenézek, aztán ugyanezzel a lendülettel zuhanok vissza a párnák közé. - Na - mondja elnyújtott hangon Nicole. - Kelj fel!
- Mindjárt. Egy perc...kettő... - nyögöm erőtlenül. Mindig nehezen ébredtem.
- Gyere, különben kirángatlak - fenygetőzik a Niki, de én rá se hederítek.
- "Üres fenyegetésekkel nem mozdítasz el innen" - mondom, kedvenc macskámat idézve.
- Már megint Garfieldtól idézel? De zsüzsi vagy... - mondja a Nicole, s válaszra sem várva megragadja a karomat és húzni kezd az ágy széle felé. Hiába próbálok ellenállni, Nicolenak nem lehet. Ettől a gondolattól hirtelen nevetésben török ki. Nem gúnyból - Nicole igenis szép lány -, csupán nagyon mulatságosnak találom.
- Most meg mit nevetsz? - kérdezi.
- Semmit. Csak megcsikiztél - lódítok. - Nem ám...csak gondoltam valamire, az volt ilyen vicces. Illetve nem volt vicces, csak mulatságos...Na...érted! Nem?!
- Semmit nem értek önnel kapcsolatban, Tim Kolt - mondja Nicole úrikisasszonyt játszva. Mindig jól ment neki. - Miért ilyen titokzatos velem? - folytatja, s szomorúan elbiggyeszti az ajkait.
- Azért, kisaszony, mert nem tehetek másként. Szívem nem úgy dobog önért, ahogy azt kegyed szeretné - folytatom, erre mindketten harsány röhögésben törünk ki. Egy perc múlva könnyeiket törölgetve ülünk az ágy szélére.
- Na, menjünk le, jó? Korog a gyomrom - mondja Nicole, azzal feláll. - A jégkrém nem valami laktató.
- Hát nem bizony - helyeselek mosolyogva, s követem a Nikit, le a lépcsőn.
Leérve ismerős hang üti meg a fülüket; apa és Nicole apja beszélgetnek. A behajtott konyhaajtóhoz közelebb húzódva fülelünk.
- Márpedig akkor is szólnunk kell valakinek, Mike - mondja apa. - Ez nem mindennapi dolog.
- Nekem mondod, Richard? Szegény lányom egy kisebb pókhálótól frászt kap, most pedig ezen kell átautóznom vele, hogy hazavihessem - mondja Mike bácsi.
- Én azt nem tenném, Mike. Mi van, ha veszélyesek? Legalább két mérföldet kéne megtennetek benne. Ráadásul amit most átszakítottál az autóval, már újraszőtték. Nézd csak meg - mondja apa. Csizmák kopogása hallatszik.
- A konyhaablakhoz mentek - súgom Nikinek.
- Miről beszélnek? - kérdezi Nicole, de én sem tudom. Megvonom a vállamat, s visszafordulok az ajtó felé.
- Tényleg - hallom Mike bácsi hangját az ajtón túlról. - Szorgos kis állatok, meg kell hagyni.
- Kérlek, ne menjetek el. Ha magad miatt nem, hát a lányodért! - mondja apa. Vajon miről beszélhetnek?
- Martha halálra fogja aggódni magát, de talán jobb lenne, ha itt maradna a házban - egyezik bele Mike bácsi apa ötletébe. Mosolyogva hátrafordulok, s a tenyeremet tartom Nicolenak. Majdnem belecsap, de hirtelen rájövök, hogy meghallhatják, úgyhogy elrántom. Niki rosszallóan csóválja a fejét, de tudja, hogy nem játszadoztam. Közben Mike bácsi mondott valamit, de nem hallottam, mert Nicole-lal voltam elfoglalva.
- Majd vigyázunk rájuk. Mondd meg Marthanak, hogy ne aggódjon! Jó kezekben van itt nálunk a lányotok - nyugtatja apa Mike bácsit.
- Én mindenesetre elköszönök tőle, aztán elmegyek - mondja Mike bácsi, s hallom hogy elindul arrafelé, ahol éppen hallgatózunk...
Meglepetésére éppen akkor lépünk be az ajtón, mikor ki akarja nyitni. A korán kelők hamisítatlan mosolyával arcunkon próbálunk nem lebukni. Sikeresen.
- Jó reggelt mindenkinek - köszönünk kórusban.
- Sziasztok - köszönnek vissza szüleink.
- Nicole, kicsim - hívja félre Mike bácsi Nikit. - Mit szólnál, hozzá, ha egy pár napig itt maradnál Richard bácsiéknál?
- Az jó lenne - mondja mosolyogva, s meglepődést színlel. Nagyon okos lány. - De miért? Megint beteg a nagyi?
- Nem kicsim...Ezúttal másról van szó... - mondja Mike bácsi, s leguggol Niki mellé. Látom az arcát, s egy pillanatra félni kezdek. - Az a helyzet, hogy…hogy Richard bácsiék kukoricáját ellepték a pókok.
Nicole nagyot szisszen, szeméből az ismerős félelem tükröződik, én akaratlanul is elmosolyodok.
- Ne félj, kicsim! Nem akarnak bántani senkit. Csak azt teszik, amit a természet megkövetel tőlük. Megszövik a hálójukat és bogarakra vadásznak - nyugtatja Mike bácsi Nicolet. Szegény nagyon fél. Látszik rajta. Nem értem, hogyan lehet félni a pókoktól? - Igaz ezeknek kicsit túlméretezett hálójuk van, de kicsik és ártalmatlanok. És mint már mondtam, csak bogarakat esznek.
- Mekkora a hálójuk? - kérdezem izgatottan. Eddig bírtam szó nélkül. Apa rosszallón csóválja a fejét, de nem szól semmit, inkább az ablak felé biccent.Futva indulok el.
- Tim - szól utánam apa. - Egy szót se, ha megláttad - mondja szigorúan. Ha így néz, engedelmeskedni kell, nincs mese. Mindig nehezemre esik.
Bólintok és az ablakhoz rohanok. Amint megpillantom a kukoricást, két dologra döbbenek rá: az egyik az, hogy tényleg nagy baj van, a másik pedig, hogy Nicolenak elég lenne erről hallania, máris sikítva rohanna fel a szobába. Sajnálkozva nézek hátra, Nicolet keresve, de csak Mike bácsi hátát látom. Szerencsémre éppen takarásban van. Most döbbenek rá, hogy igenis lehet félni a pókoktól, és hogy milyen nagy bunkóság volt kinevetni Nikit az éjszaka, mikor annyira félt.
Szomorúan fordulok vissza az ablakhoz, s újra szemügyre veszem a kukoricást. Gyönyörű és iszonytató látvány, ahogy a pamutszerű hálóval teliszőtt kukoricák dülöngélnek a szélben. Itt-ott, nagyjából hat méterre egymástól, a föld közelében fekete foltok sötétlenek az "építményben". Úgy sejtem, azoknak a kis pókoknak a tömegei nyüzsögnek ott, amiket az éjszaka láttunk.
- Úristen - nyögöm halkan. Szemem kikerekedik, ahogy tudatosul bennem, hogy szóltam. Dermedten figyelek, hátha meghallotta valaki. Senki…szerencsére. Nagyot sóhajtok a megkönnyebbüléstől, és visszafordulok
- Na, jó. Akkor én megyek - szól Mike bácsi, s nagyot nyögve feláll Niki mellől. Lehajol, két puszit nyom a homlokára, és elindul kifelé.
- Tim! Mi van odakint? - kérdezi Nicole félve. Apára pillantok, aztán a Nicolehoz fordulok.
- Sajnálom, de köt a titoktartás - mondom, aztán odamegyek hozzá, átkarolom, s elkezdem felfelé vezetni a lépcsőn. Nicole próbál ellenkezni, de apja aggódó szava belefojtja a szót.
- Menj csak Nicole-Ez nem neked való.
Még int egyet mindenkinek, aztán sarkon fordul és becsukja az ajtót. Apa kinyitja az ajtót - óvatosan, hogy Nicole nehogy meglássa, mi van kint - s Mike bácsi után kiált.
- Vigyázz magadra! És szólj a ter…az illetékeseknek.
Mike bácsi, beindítja a régi, meggyötört, Buikját, s elporzik. Apa még néz utána egy darabig, aztán becsukja az ajtót és utánam kiált. Mi ekkor már fenn vagyunk az emeleten. Áthívom anyát Nicolehoz, és már dobogok is le a lépcsőn.
- Anyu vigyáz Nicolera - mondom apának. - Mit akarsz?
- Azt, hogy még véletlenül se forduljon meg a fejedben, hogy felderítőútra indulsz oda - mondja apa, s ablak felé mutat. Soha nem előz meg a figyelmeztetéseivel. Én lennék a gyors vagy ő a lassú?
- Véletlenül sem! A végén még beleragadok abba a hálóba - tiltakozok, holott már legalább háromszor megfordult a fejemben az eltelt pár perc alatt.
- Ez elég erőtlen próbálkozás volt, fiam - mondja apa. Soha nem tudom átverni. Talán jobb is így. - Azt akarom, hogy ígérd meg.
- Mondd azt, hogy nem az egész ház körül van a háló - súgom, mintha ne is hallottam volna semmit. Apa összevonja a szemöldökét. Gondolkozik! Rossz jel!
- Ha megígéred, elmondom.
Fene! Mennyire tudtam, hogy ez lesz!
- Ez nem igazságos! - mondom, de a kíváncsiságom erősebb az akaratomnál. - Megígérem - mondom nagy nehezen.
- Igen. Az egész kukoricás tele van ezzel a hálóval - válaszolja apa aggódóan. Miért aggódik, ha az előbb azt mondták, nincs mitől félni? Kezd rossz előérzetem lenni.
- Ki lehet jutni? - kérdezem, de már tudom a választ.
- Nem - erősít meg apa. - Még az utakat is teleszőtték. A háló derékmagasságban húzódik körben a kukoricásban és az úton.
- Meddig van beszőve? - kérdezem.
- Egészen a redville-i útig - válaszolja apa. Én csak hüledezek. A redville-i út tőlünk legalább két mérföldnyire van. - A másik irányba nem tudom, de nagyon úgy tűnik, hogy ott is ugyanez a helyzet. Az egyik megrendelőnknek ma reggelre kellett volna jönnie, de úgy tűnik, nem bírt átjönni.
Eszembe jutott Fekete Özvegy; mindig körbeugatta az érkező kocsikat. Jót mulattam mindig rajta.
- Azért kimehetek Fekete Özvegyhez? - kérlelem apát. Hirtelen elsötétül a tekintete, mindenfelé néz, csak rám nem. A félelem úgy csap belém, akár egy óriási lezuhanó jégcsap.
- Ugye jól van? - kérdezem. Apa még mindig nem szól. - Apa...Mondd, hogy jól van! Kérlek!
- Nincs jól, Tim - szakad ki végre belőle a hang. - Illetve már nincs jól.
Lelkemben a remény egy aprócska szikrája gyúl.
- Már jobban van? - kérdem. Hosszú hallgatás.
- Fekete Özvegy valami sebet kapott. Lehet, hogy megharapta egy kutya - kezdi apa szomorúan. Látom rajta, hogy nem tudja, mit mondjon. Könnyek kezdenek gyűlni a szememben. - Reggel találtam rá, mikor Mike bácsi még nem volt itt. A szín ajtajában feküdt…a kezdvenc helye volt - mondja apa mosolyogva. Mindkettőnk szeméből egyszerre csordulnak ki a könnyek. - A nyakán egy csúnya seb volt. A szája habzott, időnként rángatózott. Bevittem, próbáltam adni neki vizet, de nem fogadta el...
- Miért nem szóltál? - kérdezem szemrehányóan.
- Te sem akartad volna, hogy ilyen nyomorultul lássanak - mondja apa. Szomorúan látom be, hogy igaza van. Letörlöm a könnyeimet.
- Ugye nem szenvedett sokat? - kérdem.
- Nem volt erőm átsegíteni, Tim - mondja apa szinte esdekelve. - A család tagja volt. Nem tehettem meg...
Eddig bírom; zokogva felugrok és átölelem apát. Szorosan magához húz. Percekig így vagyunk, aztán kissé alább hagy a zokogásom. Visszaülök a székembe.
- Menj fel fiam - mondja apa. - Ha ennek vége, együtt eltemetjük, úgy ahogy azt megérdemli.
Szipogva bólintok, s elindulok a lépcső felé. Aztán visszafordulok, s szomorúan apára nézek.
- Szerettem, apa - mondom. - Szerettem.

2. A rádió

- Gyere, Tim. Kész az ebéd - mondja anyu az ajtóból. Én mióta feljöttem, az ágyban feküdtem. Nem akartam beszélni senkivel. Nicolet is elküldtem, pedig ezt soha nem tettem meg eddig. Sajnálom szegényt, de egyszerűen nem vágyom társaságra. Fáradtan anyura nézek; a szeme valósággal ragyog. Hihetetlen, hogy még nem is szomorú.
- Hagyjál. Nem vagyok éhes - közlöm mogorván. A ragyogás a szemében egy kissé alábbhagy, de aztán újra visszatér. Elindul felém, s leül az ágyamra. A hátamra teszi a kezét, s gyengéden végigsimítja. Akaratlanul is mosolyogni kezdek tőle.
- Tim - szól gyengéden. - Fekete Özvegy már nincs. Ezt el kell fogadnod. De jegyezd meg, hogy nem a halottakkal, hanem az élőkkel kell foglalkozni. Nicole szomorú, hogy nem foglalkozol vele, én és apád is szomorúak vagyunk, hogy így kell látnunk. Szóval légyszíves próbáld meg a dolgok jó oldalát nézni, és gyere le ebédelni. Várunk - mondja anyu, s egy puszit ad az arcomra. Tiltakozni akararok, de nem megy. Ki akarom zárni magamból az egész világot, de belül fájó üresség tombol, amit nem a kutyám hiánya okoz. Vörösre sírt szemeimmel anyu után nézek. Már az ajtóban jár. Hangot erőltetek ki a torkomon.
- Várj...
Anyu mosolyogva fordul vissza, s a kezét nyújtja. Felülök az ágy szélére, s lassan belebújok a papucsomba. Odamegyek hozzá, megfogom a kezét, s elindulok mellette.
- Fekete Özvegy ugye jó helyre került? - kérdezem. Anya mosolyogva bólint, s elindul a le lépcsőn. Már itt érzem az isteni illatokat; anya megint finomat alkotott. Mikor leérünk, apa és Niki mosolyogva üdvözölnek. Ezek rólam beszéltek a hátam mögött - gondolom.
- Szia Tim - mondja Niki. - Gyere, foglaltam neked helyet - folytatja a mellette lévő széket csapkodva. Leülök mellé, közben anya szed mindenkinek: paradicsom leves, a kedvencem. Érdemes volt lejönnöm...Fülig érő szájjal fogok hozzá.
- Jobban vagy már? - kérdezi Nicole a tányérja vége felé járva, teli szájjal. Én szomorúan Fekete Özvegyre gondolok.
- Egy kicsit, köszönöm - válaszolom, s kikanalazom a maradék levesem. - Ha megkérhetlek, ne juttasd eszembe. Csak rosszabb.
- Bocs - mondja Niki, de látom, hogy még szeretne mondani valamit.
- Ha nem gond felmegyek. Nem vagyok olyan éhes - mondom. Anya megértően bólint, apa együttérzően elbiggyeszti a száját. - Köszönöm az ebédet!
- Egészségedre - válaszolja anya, miközben az asztalra hordja a második fogást. Rántott csirkecomb petrezselymes krumplival. Ez is a kedvencem...
- A szobámban leszek - mondom Nikinek, s felbattyogok a lépcsőn. Az ajtón befordulva huzat csap az arcomba; az ablak van nyitva. Lassan odalépkedek, s kinézek rajta. Ugyanazt látom, amit a konyhából is, de most messzebbre.
- Istenem - súgom halkan, ahogy tudatosul bennem, hogy amíg a szem ellát, pókhálótenger húzódik a földünkön. Gyorsan becsukom az ablakot és elhúzom a sötétítő függönyt, mert hallom, hogy valaki elindul felfelé a lépcsőn. Ledobom magam az íróasztalomnál lévő székre, s úgy teszek, mintha csinálnék valamit.
Kisvártatva becsukódik az ajtóm és Nicole hangját hallom.
- Én vagyok. Nem kell úgy csinálnod, mintha leckét írnál vagy ilyesmi. Olyan zsüzsi vagy néha...
- Tudod, hogy legalább úgy kell csinálnom, mintha... Különben egyfolytában hallgathatnám a szüleimet, hogy így tanulj, meg úgy tanulj, mert nem lesz belőled semmi - mondom. - Már nagyon unom.
- Oké, megadom magam - válaszolja Niki, s leül az ágyra. - Magyarázkodásban te vagy a király.
- Hát, van benne valami... - mondom a mellem düllesztve.
- Akkor magyarázd meg, miért van becsukva az ablak? Úgyis olyan meleg van bent - kérdezi Nicole.
- Azért, mert tudományosan be van bizonyítva, hogy nyáron mindig kint van melegebb, tehát ha ki lenne nyitva, beengedném a meleget és még melegebb lenne - válaszolom a hirtelen kitalált okot. Nem mondhatom meg neki, hogy miatta, mert akkor csak azért is meg akarná nézni, mi van kint.
- Te ezt elhiszed? - kérdezi. Mindig is mondtam, hogy okos lány.
- Nem. Az a helyzet, hogy olyan dolog van kint, amit neked nem szabad látnod - mondom, erre keresztbe teszi kezeit a mellén, s szúrósan rám néz.
- Szerinted hányszor láttam már azt a pókhálórengeteget, Tim? - kérdezi. - A szüleid megmutatták.
- Na, ennyit a titoktartásról... - mondom csalódottságot színlelve, s elhúzom a függönyt. A napfény olyan hirtelen tör be a szobába, hogy be kell csuknom a szemem. - Kinyissam? - mutatok az ablakra. Niki helyeslően bólint.
- Tessék - mondom, s kitárom az ablakot.
- Köszi. Gyere ide! Szeretnék kérdezni valamit - suttogja Niki. Értetlenül odaülök mellé.
- Ismersz olyan pókot, amelyik ilyen gyorsan tud háló szőni?
- Igen - válaszolom. - Ernyős Vadászpóknak hívják, és ami azt illeti, pont ilyen hálót csinál, ilyen gyorsan. Elvileg ártalmatlanok.
- És miért pont itt? Szeretik a kukoricát?
- Nem - tiltakozok mosolyogva. - Ezek a pókok a szelek szárnyán utaznak. Csinálnak maguknak a hálójukból egy kis ernyőt, amibe belekap a szél és már röpülnek is - mondom, de Niki nem érti, mit akarok ebből kihozzni. - Lehet, hogy nem volt elég nagy szél mostanában, és muszáj volt hálót szőniük, nehogy éhen haljanak.
- Aha. És lehet, hogy Fekete Öz... - kap a szájához Nicole, de már késő. Szomorúan legyintek egyet.
- Mondd csak.
- Szóval lehet, hogy a pókok csípték meg a kutyádat?
- Nem hiszem, de ez is benne van a pakliban. De akkor sem értem, mitől lehetett az a sebhely a nyakán - gondolkozok hangosan.
- Milyen seb?
- Apa mondta, hogy egy seb volt a nyakán.
Nicole elhúzza a száját, aztán fülig érő szájjal felpattan. Érdeklődve nézek fel rá.
- Van egy ötletem!
- Mi? - kérdezem.
- Lent van még a pincében a régi rádió?
A szám mosolyra húzódik. Nem győzöm ismételni magam: okos ez a lány…

- Hogy kell bekapcsolni? - kérdezi Niki, miközben a rádiót lepő vastag port törli. - Nem látom a gombot.
- Ssss - csitítom. - Elöl nem is fogod megtalálni. Hátul van legalul.
Feltűröm a pólóm ujját, a a kapcsolót keresve hátranyúlok. Szinte azonnal megtalálom. Átkapcsolom, erre a rövidhullámú csatornákra jellemző sípolás hallatszik. Torkomban a gyomrommal ugrok a készülék elé a hangerő szabályzót keresve, de a vastag portól nem találom. Kirántom Niki kezéből a rongyot, s gyorsan törölgetni kezdem a készüléket. Végre megtalálom azt a nyamvatt szabályzót és letekerem. Nagyot sóhajtva fülelek, de csak Nicole ijedt szuszogását hallom. Letörlöm a homlokomat és keresni kezdem a helyi rádió adását. Pár perc tekergetés után végre ráakadok; az örök slágerekről mindig rá lehet ismerni.
- Mennyi az idő? - kérdezem Nikit.
- Lassan egy óra - súgja vissza az óráját figyelve.
- Akkor nemsoká az órás hírek jönnek - mondom mosolyogva. - Kíváncsi vagyok beszélnek-e a pókokról?
- Biztos tudnak már róla - tűnődik Nicole. Én csak megvonom a vállamat, s türelmetlenül várom a híreket. Életemben most először; mindig is utáltam a híradót. Már éppen megszólalnék hogy mikor jön már, mikor egy számot hirtelen megszakítanak, s a bemondó a szokásos monoton hangján beszélni kezd.
- Kedves hallgatóink! Itt Eddy Pilgorn beszél. A mai híradóban exluzív híreket hallhatnak, ha velünk maradnak. Döbbenetes dolog történt mára virradóra a Kolt család birtokán. Apró pókok szőttek mérföldnyi, derékig érő hálót a kukoricásba. A hír teljesen megdöbbentette Reginem kisváros lakosságát.
A stúdióban itt van velem Mike Redmont, pókszakértő és Bill Handrock, Reginem város polgármestere. Üdvözlöm Önöket!
- Jó napot mindenkinek - köszönnek vissza egyszerre. Egy pillanatig néma csend van, aztán a bemondó megszólítja a polgármestert.
- Mr. Handrock. Mit gondol? Jól viselik a város lakosai ezt az esetet?
- Aggodalomra nincsen semmi ok. Én úgy érzem, mindannyian képesek vagyunk úgy kezelni a dolgot, mint ami: egyszerű természeti csoda, ami el fog múlni. Addig is - természetesen - a Kolt család segítségére sietünk, s kihozzuk őket onnan, hiszen most el vannak zárva a külvilágtól - mondja, majd kis szünetet tartva megköszörüli a torkát. Folytatni nem tudja, mert Eddy újabb kérdéssel bombázza meg.
- Mr. Handrock. Megkérdeztünk néhány lakost, mit gondol a pókinvázióról. Én nem úgy veszem ki a szavaikból, mintha természeti csodaként néznének a hálórengetegre. Kérem hallgassa meg a véleményeket.
"Én nem tudom, mi történt, de félek, hogy ezek az állatok beözönlenek a városba. Szerintem minél hamarabb ki kell őket irtani!" - mondja egy siránkozó nő. Hangját alig lehet hallani a háttérzajtól.
"Ezek biztosan azért szőttek ekkora hálót, mer' meg akarják fogni vele a bárányokat, lovakat, no meg a kutyákat… azt' ne adj Isten, minket! Ki kő őket pucolni onnan! A legegyszerűbb, ha felgyújtjuk a kukoricást. Azza' el lenne intézve!" - mondja egy - szerintem - alkoholmámoros férfi. Ezeknek is a legelitebb embereket sikerült meginterjúvolniuk!
"Először azokkal a szerencsétlen bennragadt emberekkel kéne foglalkozni! Ki tudja, mit kell átélniük?!" Az első szimpatikus hang: Martha néni a vegyesboltból. Azon kevesek egyike, akiket érdekelnek a városon kívüliek is.
"Ez egy tökéletes alkalom arra, hogy megismerhessük a kis nyolclábúak viselkedését." - mondja egy fiatal tudor.
- Ez annyit ért a pókokhoz, mint én az öltözködéshez - mondom nevetve. Niki rosszallón, de mosolyogva rámnéz és meglöki a vállamat.
- Ne bántsd! Lehet, hogy kezdő - mondja és a rádióra mutat, jelezve, hogy inkább azt figyeljem. Az utolsó felszólalást már nem halljuk, de szerintem nem maradtunk le sok mindenről.
- Ez a helyzet egyáltalán nem súlyos. Nincs szükség sem rovarirtásra, sem a kukoricás felesleges leégetésére - mondja a polgármester.
- Köszönjük, Mr. Handrock, még visszatérünk önhöz - mondja a bemondó. - Mr. Redmont - folytatja. - Mióta foglalkozik pókokkal?
- Valójában az ízeltlábúakkal foglalkozom, csak a pókoknak szentelem a legtöbb figyelmet - javítja ki Mike Eddyt. - Tíz éve vagyok a szakmában, és már a kezdetektől fogva foglalkozom a "kis nyolclábúakkal", hogy az egyik hallgató szavaival éljek. Az én feladatom a rovarok és bogarak viselkedésének, szokásainak megfigyelése.
- Mérges pókokkal is foglalkozott már?
- Volt már szerencsém több fajtához is, ám ezekhez a pókokhoz még nem.
- Tud valamit ezekről a pókokról?
- Természetesen. Ernyős Vadászpóknak hívják őket. A tudományos nevüket nem említem, mert a legtöbb hallgatónak úgysem mondana semmit- kezdi Mike. - Azért ernyős, mert kis ernyőt csinálnak a hálójukból és így utaznak a széllel, és azért vadász, mert általában ugyanilyen ernyővel ejtik el a zsákmányukat, amik alatt apró rovarokat kell érteni. Az, hogy bárányokat és egyéb állatokat akarnak fogni ezzel a hálóval, meglehetősen vad ötlet. Az pedig, hogy ilyen módszerrel embert, egyenesen abszurd - mondja Mike, s kis szünetet tart. Nagy levegővétel után újult erővel vág bele mondandójába. - Én csupán annak tulajdonítom az esetet, hogy nem tudtak elutazni innen valami miatt. Ez lehet szélcsend, esetleg túl erős szél, eső. Az is elképzelhető, hogy valaimiféle kifutópályát építenek, hogy elég magasról röppenjenek fel.
- A hálóról azt hallottam, hogy egy marék aprót is megtart. Szerintem elég alkalmas lenne nagyobb állatok elejtésére is - mondja Eddy.
- Ezek kis pókok - ellenkezik Mike kitartóan. - Biztos, hogy nem állatokat akarnak elejteni. Csak el akarnak menni, és a megfelelő pillanatot várják.
- Tehát nem kell mást tennünk, mint hogy addig várunk, amíg nagyobb szél nem kerekedik? - kérdezi Eddy.
- Pontosan erről van szó - vágja rá Mike. - Ugyanolyan türelmesen várnak, mint mi a vonatra az állomáson.
- Tehát nem szabad őket elpusztítani? Nem veszélyesek ránk?
- Miért? Ha nagyon sok ember vár az állomáson, és késik a vonat, felrobbantják, mert túl sokan vannak? Nem. Miért kéne a pókokkal ezt tenni? - válaszolja Mike nyugodtan. - Az ember egyik legnagyobb hibája, hogy amitől fél, azt minél hamarabb el akarja pusztítani, ahelyett, hogy megismerné a természetét, meglátná a pozitív oldalát.
- Van benne valami - mondja Eddy. - E tanulság után pedig kis szünet következik. Addig is hallgassanak meg egy számot az ACDC előadásában! A szám címe TNT.
- Bírom ezt a Mikeot - mondom mosolyogva.
- Okos, azt meg kell hagyni... - szólal meg Nicole. - Nem tu...
- Tim! Nicole! Hol vagytok? - hasít bele a levegőbe apa kiabálása. Szívem a torkomban kezd dobolni. Nicole kérdőn néz rám a fogát szívva. Én megrántom a vállam, s közben kikapcsolom a rádiót; ebben a pillanatban vágódik ki a pince ajtaja. Apa hosszú árnyéka szőnyegként takar be minket.
- Mit kerestek ti itt? - kérdi dühösen, de hangjában más is bujkál. - Égre-földre keresünk titeket!
- Csak lejöttünk, mert melegünk volt fent a szobámban - mondom halkan. - Itt jó hűvös van.
- Látom közben takarítgattátok a rádiót is - mondja apa jelezve, hogy ő sem ma született bárány. Soha nem sikerült még jól füllentenem neki.
- Arra gondoltam, hogy belehallgatok a hírekbe, hátha beszélnek erről a hálóról is - füllentem ismét.
- Gyertek fel és legközelebb szóljatok, ha el akartok menni valahova - mondja végre kicsit nyugodtabban. Nem tudom, ezt elhitte-e, de általában a féligazságokkal általában így jár. Nagy levegőt veszek, és a pólóm alá fújom. Ezt is megúsztuk...

3. Az eltűnés

- Nem! - ront be a szobámba Nicole sírva, s ráveti magát az ágyra. Tágra nyílt szemekkel ugrok oda mellé, és kirángatom a kezeiből a - már az arcához szorított - párnát. Szomorúan rámnéz, és nagy erővel, zokogva átölel. Magamhoz szorítom, próbálom csitítgatni.
- Mi a baj Niki? Nyugi - mondom, de mintha meg sem hallana. Az ajtóból anya szomorú hangját hallom.
- Vígasztald meg. Ez most egy barát dolga, nem egy felnőtté. Ha jól van, szólj - mondja, s lassan elmegy. Én csak nézek és nem értek semmit. Csak magamhoz szorítom Nicolet és nyugtatgatom.
Negyed óra múlva kissé megnyugodva ül oda az ágy szélére, a falnak támaszkodva. Lassan elé ülök, s a szemébe nézek.
- Mi történt? - kérdem. Egy hosszú percig súlyos csend nehezedik ránk, aztán Niki végre megtöri.
- Apa nem ért haza. Az autóját a kukoricás szélén találták meg.
- Biztosan jól van. Lehet, hogy csak lerobbant a kocsi és gyalog ment tovább - mondom, de ezt még én sem hiszem el. - Jól kell lennie.
- A pókok kapták el - szólal meg hirtelen Nicole szipogva. Olyan biztosan mondja, hogy még én sem tudok kételkedni benne. Valamiért olyan érzésem támad, hogy a pókoknak tényleg volt közük hozzá. Még annyi erőm sem marad, hogy megpróbáljam ellenezni.
- Niki. Utánanéztem ezeknek a pókoknak úgy egy órája, és találtam valamit! - mondom olyan hirtelen, ahogy ez eszembe jut.
- Hogy emberekre és állatokra vadásznak a hálójukkal? - kérdi Nicole szomorúan. Hirtelen olyan pesszimista lett. Az összes életkedve elszállt.
- Dehogy - tiltakozok. - Azt találtam, hogy a mérgük csak bénít. Iletve valamiféle tetszhalál állapotba jut tőle az, amit megmar.
- Az meg mi?
- A tetszhalál? Az egy olyan állapot, amiben a szervezet összes funkciója leáll. Teljesen olyan, mintha meghalt volna az illető, holott nagyon is él. Miután a szervezet legyőzte a mérget, a testbe újra visszatér az élet.
- Tehát...? - kérdi Nicole várakozva.
- Tehát ha apukád a pókok kapták el, még biztos életben van, csak nem úgy látszik. Érted?
Niki htetlenül rámnéz, és cinikusan elhúzza a száját.
- Ezt is csak most találtad ki - mondja. - Hogy meg próbálj nyugtatni. De nem kell kösz. Jól vagyok.
Én csak mosolyogva csóválom a fejemet és odasétálok az azstalomhoz egy könyvért. Felveszem, aztán újra leülök Nicole elé. Lapozgatni kezdek, aztán a megfelelő oldalnál kinyitva a kezébe adom a könyvet.
- Olvasd el, és cáfolj meg, ha tudsz - mondom. Niki gúnyosan a szemembe néz - Istenem de nagyon rosszul esik! Mintha megdöftek volna - aztán a könyv fölé hajol és olvasni kezd. Amíg átnyálazza a lapokat, én felállok és az ablakhoz megyek. Már alig látok valamit…Nem csoda, hisz már kilenc óra elmúlt.
Apát viszont látom, amint anya kíséretében a kocsihoz siet. Innen fentről úgy látom, mintha vitatkoznának valamin, de apa hajthatatlan. Beszáll, beindítja a kocsit, anya óvatosan - ahogy minden mást szokott - megpróbálja kihúzni a kocsiból, de apa megfogja a kezét és egy puszit ad rá. Anya amúgy is gyenge ellenállása egy pillanat alatt megtörik, apa becsukja az ajtót, s egy búcsúzó intés után elviharzik. Könnyek kezdenek gyűlni anya sötét, magányos alakja láttán.
- Jó... Igazad volt - mondja Niki a hátam mögött. Nem válaszolok, csak nézem anyát, ahogy aggódva nézi az egyre távolodó autó fényeit. - Hallod? Igazad volt! Most már jobb? Hányszor mondjam még?... Tim?... Mi az...?
Továbbra sem válaszolok. Csak távoli, halk hangként érzékelem, amit Niki mond, így nem is nagyon figyelek rá. Hirtelen rámtörő mélabúmból Nicole szakít ki, amint a vállamra teszi a kezét; kellemes melegség árad szét testemben... A régi Niki visszatért! Az ablakban álló tükörképünkre nézek, mosolygok, és megfogom Niki vállamon pihenő kezét.
- Kösz, hogy velem vagy - mondom halkan, s a szemem sarkából észreveszem, anyát, amint elindul befelé.
- Én köszönöm, Tim - válaszolja Niki és magához húz. - Köszönöm, hogy vagy nekem!

- Fekvés lurkók - mondja anya az ajtóból. - Késő van már.
- Apa mikor jön haza? - kérdem anyát. Arca kicsit elkomorul, kiszalad belőle a vér.
- Remélem minél hamarabb - válaszolja halkan. Látom, hogy a sírás kerülgeti.
- Szerintem már visszafelé tart - mondom, s elindulok felé. Mikor odaérek, lehajol, megpuszilja a homlokom, aztán magához húz.
- Biztos vagyok benne - mondja, s könnyek törnek elő a szeméből. - Nem lesz baja... Na, fekvés. Reggel majd ki kell titeket rángatni, hogy időben reggelizzetek - mondja mostmár mosolyogva. - Aztán nehogy valami bolondságot csináljatok éjszaka, mint szoktatok!
Erre leesik az állam. Honnan tudták?!
- Ne nézz így rám! - mondja mosolyogva. - Azt hitted, nem tűnik majd fel, hogy hiányzik a jégkrém a hűtőből?
Elbiggyesztem a számat, de nem szólok. Anya Nicolera néz, rákacsint egyet, aztán integetve becsukja az ajtót. Én kérdőn, összehúzott szemöldökkel fordulok meg, és mélyen Niki szemébe nézek. Ő álszent mosollyal megrántja a vállát.
- Mikor mondtad el neki? - mondom, erre nevetve az ágyra veti magát. Én azonnal utána ugrok, s birkózni kezdek vele. - Ezt nem kellett volna, tudod? Most be foglak csomaglni.
- Üres fenyegetésekkel nem ijesztesz meg - vágja rá hirtelen, én erre megállok és csodálkozva magam felé fordítom.
- Te Garfieldtől idéztél - mondom, de ő a fejét rázza. - Ugyanolyan zsüzsi vagy, mint én!
- Nem, mert nem idéztem - vág vissza csípőből. - Te is nagyon jól tudod, hogy az eredeti mondat nem így szól!
- Hát hogy?
- Nem fogsz átverni, Tim. Nem mondom ki, mert akkor tényleg olyan zsüzsi lennék, mint te! - mondja nevetve és a párnák közé veti magát. Én csak ülök ott csalódottan és nézem. Okos lány! Nem győzöm hangsúlyozni.
- Mostmár tényleg aludjunk - mondom, és bevetem magam a takaró alá. - Tied a lámpa!
- Arra várhatsz, te zsüzsi - mondja Nicole és ő is bebújik a takaró alá. Szomorúan veszem tudomásul, hogy ismét pórul jártam a gyengébb nem elleni harcban, s felkelek, hogy lekapcsoljam a villanyt.
Csak egy halk kattanás és teljes sötétség borul ránk...

4. Az ismeretlen nő

- Tim ébredj! Tim ébredj fel! - szólogat Nicole, miközben kirázza a szememből az álmot. Összeszorított szemekkel nézek fel rá, de azonnal felpattannak a szemhéjaim, mikor meglátom rémült arcát.
- Mi baj?
- Azt hiszem baj van -. Mondja Niki és az ajtóra mutat. - Rosszat álmodtam és felriadtam. El akartam menni vécére, de nem birtam, mert be van zárva az ajtó. És azt hiszem járkálást hallottam kintről.
- Anya biztos nem zárna be minket - mondom, s közben elindulok az ajtó felé.
- Mit gondolsz miért mondtam, hogy szerintem baj van?
- Biztos csak beragadt - mondom és megpróbálom kinyitni. Nem megy. Ezúttal erősebben rántom meg, de nem enged.
- Azt hiszem tényleg be van zárva - mondom.
- Én megmondtam! Mit csinálunk most?
- Próbáljuk meg felébreszteni anyát. Ő majd kinyitja nekünk - mondom. Niki megrántja a vállát és az ajóhoz lép.
- Na?... - néz rám kérdőn. - Én nem kiabálok. Majd szurkolok - fintorgok egyet és elfordulok.
- Anya! - kiáltom. Nicole lesújtóan néz rám.
- Ez neked kiabálás? Egy reumás bolha is nagyobbat tüsszent! - gúnyolódik velem. Én a "majd megmutatom" tekintettel nézek vissza rá és ismét elkiáltom magam.
- Ez már alakul... - mondja Nicole. - De szerintem nem hallotta meg. Próbáld meg még egyszer.
Már éppen kiáltanék, mikor puha lépteket hallok anya szobája felől. Nagyot sóhatjtok és ránézek Nicolera.
- Na? - kérdem. Nem szól semmit csak megvonja a vállát. - Már azt hittem soha nem hallod meg... - mondom anyának. Az ajtó előtt halnak el léptei. - Engedj ki minket légyszíves! Pisilnünk kell.
Hosszú, csendes perc telik el, aztán anya végre megszólal.
- Ti mahadtok ott, ahol vagytok. Nem mászkálhattok csak úgy a házban.
Rá sem ismerek anyára. Ilyet soha nem mondana. Különben is! Életében nem raccsolt.
- Haragszol rám? - kérdem.
- Dehogyis... Azokha hahagszom, akik a kukoricás szélén mászkálnak fáklyákkal. Rájuk felettébb dühös vagyok - mondja haragosan, aztán gyengédebb hangszínre vált. - De hátok, ahanyfalatok, nem hahagszom, egyem a szíveteket!
A mondatot valamiféle szürcsölő hang követi; mintha valaki bő nyállal végignyalta volna a száját. Végigfut a hideg a hátamon.
- Anya... Valami baj van? - kérdem halkan, de nem válaszol. Fülelek, de csak a távolodó lépteit hallom.
- Hova megy? - kérdezi Nicole félelemtől elkerekedett szemekkel. Én csak hallgatok. Olyan érzésem van, hogy ez nem is az anyám volt, de megpróbálom kiverni a fejemből. Ha engednék neki, számomra olyan lenne, mintha megtagadtam volna. Éppen válaszolni akarok Nicolenak, mikor a szúnyogháló nyikorgását, aztán a csapódását hallom. Rögtön az ablakhoz rohanok, Nikit hallom, ahogy utánam rohan.
- Kiment a házból? - kérdi, szinte hisztérikusan.
- Azt hiszem igen - válaszolom lemondóan az ablakhoz tapadva. Ahogy kifújom a levegőt, bepárásodik az üveg. Bosszankodva letörlöm, a pizsama ujjával. Mire visszahajolok, meglátom azt, amit úgy érzem soha nem is akartam: egy sötét, nőre emlékeztető alak lépdel a kukoricás felé, vállán egy lepedőbe csavart testtel.
- Istenem segíts... - mondom, ahogy rádöbbenek arra, hogy anyát viszik éppen be abba a nyanvadt kukoricásba. Kinyitom az ablakot és teljes erőmből kikiabálok.
- Azonnal engedd el! Hozd vissza anyát, különben... - mondanám, de hangom sírásba fúl. Az alak megáll, és fejét hátrafordítva beszélni kezd hideg, érzelmektől mentes hangján. Halkan beszél, mégis úgy hallom, mintha mellettem állna.
- Kicsi fiú! Ne pahancsolgass Nekem! Inkább menj és szólj azoknak a gazembeheknek, hogy ha felgyújtják a hálóimat, meghalnak a szüleid... és a bahátnőd apukája is - süvölti, aztán válaszra sem várva elindul. Hirtelen elfogy karjaimból az erő, és a párkányra zuhanok. Nicole húz be a szobába, mielőtt leesnék az ablak alatt lévő palatetőre.
Zokogva öleljük át egymást.

A sírásból egy halk vakkantás zökkent ki. Úgy apadnak el a könnyeim, mintha elzárták volna a csapot.
- Te is hallottad? - kérdezem Nikit, de csak rázza a fejét.
- Mit kellett volna? - kérdi. Mire válaszolnék, ismét hallom a halk, erőtlen vakkantást.
- Ezt - mondom.
- Ez egy kattanás volt - mondja Niki. - Miért olyan érdekes ez?
- Ez egy vakkantás volt - tiltakozok. A következő pillanatban vékony, kitartott sípolást hallok. Erre már Niki is felfigyel.
- Ez nyüszítés... - mondja és az ablakhoz rohan. Én azonnal utána ugrok. Szinte egyszerre vesszük észre a sötétben virító még sötéttebb foltot. Mosolyogva kezdek felkapaszkodni a párkányra.
- Mit csinálsz? - kérdi Nicole megragadva a kezemet.
- Lemászok. Az ajtó zárva - mondom és már kint lógok az ablakpárkányba kapaszkodva.
- Ne csináld! Leesel itt nekem - mondja aggódva.
- Neked is le kell másznod előbb vagy utóbb - mondom, azzal elengedem magam, és úgy egy méter zuhanás után nagyot dobbantok a palatetőn. Felnézek Nikire, aki félve hajol ki az ablakon, görcsösen a párkányba kapaszkodva.
- Itt nekem is le kell ugranom? - kérdi megrökönyödve.
- Ne legyél zsüzsi! - mondom, hátha erre hallgat. Lentről egy halk vakkantás is besegít.
- Te csak ne biztasd a gazdád! - kiáltja le Niki a kutyának és óvatosan felhúzza magát a párkányra.
- Most óvatosan engedd le magad - mondom neki. Sután megpróbál megfordulni, de nem sikerül neki a legjobban.
- Ne félj! Elkaplak - biztatom kevés sikerrel. Válaszként csak egy-két halk nyögést kapok.
Kicsivel később megpróbálja leengedni magát. Fekete Özvegy nyugtalanul ugat, erre Nicole hátranéz és megcsúszik a keze. Elkezd felém esni, én széttárt karokkal várom, de a lendület felborít. A szemem sarkából látom még, hogy Nicole is gurulni kezd a lejtős tetőn. Próbálok kapaszkodót keresni, miközben pörgök lefelé, mint a centrifuga, de kezem semmit nem talál. Egy pillanattal később nagyot puffanva érkezek háttal Niki mellé a kemény, poros földre. Erőlködve próbálok levegőt venni, de az a hátamat ért ütéstől beszorult a tüdőmbe, se ki, se be nem mozdul. Aztán végre sikerül egy keveset beerőltetnem és kifújnom. Közben hallom Niki halk nyöszörgését és ettől picit megnyugszok. Egyre több levegő jut a tüdőmbe, ezért elhatározom, hogy a mellkasomban tomboló fájdalom ellenére megpróbálok beszélni.
- Niki... - préselem ki magamból. Sokkal nehezebb beszélnem, mint hittem, de Nicole legalább válaszul visszanyög. Haladás. Mostmár tudjuk, hogy mindketten jól vagyunk. Egy perc múlva Niki próbál szólni hozzám.
- Nagyon...fáj a...karom. Azt...hiszem,...eltört - mondja halkan. Aggódva fordulok oda hozzá.
- Melyik fáj?
- A bal - válaszolja, és fel próbál ülni. Nem sikerül neki, úgyhogy segítek. Én is felülök, hátha úgy csillapodik végre a fájdalom, de nem reménykedek. Minél jobban közelítek a függőleges helyzethez, annál jobban fáj a hátam, de megpillantom a fekvő Fekete Özvegyet és a fájdalmam rögvest alábbhagy. Mosolyogva simogatom meg a feje búbját, aztán Nikihez fordulok.
- Fáj még a karod?
- Nagyon - válaszolja remegő hangon. - Nem tudom mozgatni…
- Nyugi rendbe fog jönni - nyugtatom, s letörlöm az arcán csordogáló könnycseppeket az ujjammal.
- Gyere be. Meglátjuk, mit tehetünk - jobb kezét megfogva felsegítem. - Gyere Fekete Özvegy. Bemegyünk a házba - mondom, s elindulunk a veranda felé.
Aggódó tekintettel sandítok a kukoricásra, s eszembe jutnak a szüleim és Mike bácsi. Átkarolom Nikit, s magamhoz húzom. Szegény úgy remeg, mint a nyárfalevél.
- Nyugi Niki. Nem lesz baj... - mondom, s kinyitom előtte a szúnyoghálót.
- Kösz, de ez nem igaz, Tim. Már baj van - válaszolja félve, s összerezzen a becsapódó ajtó zajától. - A szüleinket elrabolta valami beteg nő, és egy olyan kukoricásba rejtette őket, amit éppen fel akarnak gyújtani. Ráadásul eltörtem a bal karom is. Ennél rosszabb nem lehet - vonja le a tanulságot Niki.
- Remélem igazad van! - mondom, miközben ledobom magam egy székre Niki mellé. Elgondolkodva nézek Niki szemeibe, mikor eszembe jut, amit az a nő mondott.
- Minél hamarabb szólnom kell az embereknek ott a túloldalon - mondom.
- Szólnunk! - helyesbít Niki, de én csak a fejem csóválom.
- Nem. Maradj itt. A karod jobb, ha pihenteted.
- Szerintem meg jobb, ha nem hagysz itt egyedül a házban - erősködik Niki.
- Fekete Özvegy veled marad - próbálom meggyőzni, de Nikit nem lehet.
- Mi van, ha visszajön az a nő? Jobb lesz, ha megérted, én így is, úgy is elkísérlek - mondja. - Az én részemről lezárva.
- Rendben - egyezek bele. - De csak azért, mert a te épségedet szolgálja.
- Én is így gondoltam - mosolyog Nicole magabiztosan. - Pakoljunk össze!
- Rendben - mondom, azzal felkelek, s kutakodni kezdek a legfontosabb dolgok után.

5. A kukoricás

- Zseblámpa? - kérdezem Nikit a konyhaasztal mellett állva.
- Meg van.
- Bicska?
- Az is...
- Kés?
- Az is...
- Két karó?
- Az is...
- Akkor mi maradt ki? - kérdem széttárt karokkal.
- Fogalmam sincs.. A pulcsi rajtunk van, fázni már nem fogunk... - válaszolja Nicole, aztán végignéz rajtam. - Talán a cipőd kéne még.
Lenézek, s látom, hogy csak egy igen koszos zokni van a lábamon. Fancsali képet vágva a cipős szekrényhez sietek, s felhúzom a leghamarabb kezembe akadó cipőmet.
- Akkor? - kérdem várakozva. - Így már jó vagyok?
- Ja - mondja Niki. - Talán lehetnél kicsit gyorsabb
- Ha-ha... Gyerünk. Készen állsz? - kérdezem Nikit, erre mindenhova próbál nézni, csak a szemembe nem. Fejcsóválva indulok el felé.
- Figyelj Niki... A szüleink számítanak ránk... - kezdem. - Nem hagyhatjuk őket cserben. Le kell győznöd a félelmedet!
- Nem megy... Több mérföldet kell megtennünk addig - mondja siránkozva, s kis szünet után folytatja. - Tudod mennyi pók van ott - mutat a kukoricásra. Megvonom a vállam és a lehető legridegebben válaszolok.
- A leghalványabb mértékben sem érdekel... És szeretném, ha te sem foglalkoznál vele.
- Könnyű mondani... Pókember! - vág vissza erőtlenül Niki. Én csak nevetek.
- Bár olyan lennék... Hmm. Gyere, vagy itt hagylak annak a nőnek... - zárom le a vitát az indulás javára. Nikit láthatólag kezdi meggyőzni határozott és számára - és sajnos számomra is - félelmetes érvelésem. Végül megadja magát, s felveszi a saját holmiját.
- Induljunk, amíg meg nem gondolom magam... - mondja sürgetve. Finoman hátba veregetem, s a kezébe nyomom a karót.
- Nem fogod - válaszolom fülig érő szájjal. - Nem fogod...
Erre szomorúan elhúzza a száját, s elindul a veranda felé. Csak kint érem utol, mert nekem még össze kell szednem a felszerelésem. Lassan a kukoricás elé lépkedünk. Mikor odaérünk, megfogom Niki kezét, másik kezmmel rámarkolok a karóra, s ránézek Nikire.
- Induljunk - mondom, s válaszra sem várva belépek az egyik sorba, a karóval csinálva utat magam előtt. - El ne engedd a kezem... - szólok még hátra, de Nicole semmit nem szól. Kezdem úgy érezni, hogy lesznek még vele problémák...

Ahogy távolodunk a háztól, egyre sötétedig a kukoricás, így alig látok valamit, ezért úgy öt perc séta után felkapcsolom a zseblámpát. Ijedtemben ugrok egyet, ahogy észreveszem, hogy a háló itt már fejmagaságig ér, és tele van apró pókokkal. Ez az a pillanat, mikor a legkisebb kedvem sincs ahhoz, hogy nekiálljak csodálni a természet eme apró teremtményeit.
Hirtelen - ahogy a botot és a zseblámpát próbálom egy kezemben fogni, hogy másik kezemmel ne kelljen elengednem Niki kezét - eszembe jut, mit felejtettünk ott.
- Kötél... - mondom halkan, és a homlokomra csapok.
- Mi van vele? - kérdezi Nicole, félve. Hangja úgy remeg, ahogy ő; akár a nyárfalevél.
- Azt felejtettük otthon.
- Minek kéne nekünk kötél? - kérdezi Niki.
- Például, hogy összeköthessük egymást vele, és akkor mindkét kezünk szabad lenne - válaszolom, s újra elindulok. - Akkor rendesen tudnék világítani magam elé.
- Akkor tessék... - mondja Niki és elengedi a kezem. Próbálok ellenkezni, de nem hagyja magát.
- Nem Tim. Végre szembe kell néznem ezekkel a rovarokkal... Hagyd csak. Boldogulok itt hátul - mondja, s halványan elmosolyodik. Szemében még látszik a félelem, de az is, hogy kezd úrrá lenni rajta. Komolyan bólintok, s folytatom az utat előre. Fekete Özvegy a hátunk mögül halkan vakkant egyet, jelezve: itt van velünk.
- Niki… Ha bármi baj történik, azonnal kezdj el rohanni kifelé - mondom komolyan. - Fekete Özvegy majd megvéd.
- Nem foglak itt hagyni egyedül! - ellenkezik. Én hirtelen meg akarok fordulni, hogy a szemébe nézhessek, de a lábam alatt megmozdul a talaj, s nagy lendülettel csúszni kezdek lefelé. Érzem, hogy Niki próbál elkapni, de nem talál fogást. Nagy adag port nyelve érek földet egy pillanat alatt. Köpködöm a homokot a számból, de kevés sikerrel.
- Tim! Tim...! Jól vagy? Válaszolj! - hallom Niki hangját fentről. Felnézek, és legnagyobb meglepetésemre legalább három méterre van felettem a zseblámpája fénye. Mégsem egy pillanat volt a zuhanás.
- Meg vagyok... - szólok fel továbbra is köpködve. - Innen nem jutok ki egyhamar...
- Dehogyis nem - ellenkezik Niki. Hangjába Fekete Özvegy ugatása is belevegyül. - Le fogom neked nyújtani a karót, te belekapaszkodsz és kihúzlak - közli Nicole az egyszerűen nagyszerű tervet. Csupán egyetlen dolgot felejt ki: hogy hiába pipiskedek ahogy tudok, nem érem el a botot.
- Hiábavaló... - mondom letörve. - Hozz segítséget! Egyedül nem fog menni...
- Nem hagylak itt egyedül... - mondja Niki remegő hangon.
- Engem nem akarsz itt hagyni, vagy nem akarsz egyedül elindulni?! - kérdezek vissza. Niki fáradtan elhúzza a száját.
- Nem foglak egyedül hagyni - ismétli meg.
- Rendben. Akkor várjuk meg, amíg ránk és a szüleinkre gyútják azok a városi barmok a kukoricást - mondom indulatosan. Soha nem beszéltem még így Nikivel, de azt hiszem, ez az egyetlen reményünk. Láthatólag megszeppen, de belátja, hogy mennie kell.
- Tessék - mondja, s ledobja mellém a zseblámpát. - Erre szükséged lehet... Sietek vissza.
- Vigyázz magadra! - kiáltom még utána, de nem szól vissza. - Nagyon vigyázz... - suttogom a sötétben.

Az ötödik egyedül töltött perc után úgy határozok, felkapcsolom a zseblámpát. Időközben a hátamat a gödör falának vetettem, s leültem. Körbevilágítok, s csak másodszorra veszem észre, hogy a fal tele van vékony, finom pókhálóval, s tőlem jobbra egy nagy járat van vájva, mely lefelé vezet.
Nem tudom mire vélni a dolgot, hiszen nem tudok róla, hogy bármikor ilyesmik lettek volna kiépítve a kukoricás alatt. Az is megfordul a fejemben, hogy esetleg egy időszakos föld alatti patak medre lehet, de gyorsan elvetem az ötletet; már rég elmosta volna a földünket. Ebben a pillanatban üt szeget a fejembe, hogy a falon pókhálót láttam.
- Mi a fene lehet ez?! - suttogom bele a sötét járatba, s közelebb húzódok hozzá. Ahogy bevilágítok, észreveszem, hogy néhány kis pók mászkál fel-alá a gyerek nagyságú alagútban. Egyre beljebb mászok rajta, nem tanulva az előző hibámból, s ismét egy földcsuszamlás áldozata vagyok. A tíz méteres, meredek alagút alján találom magam hason felve, újabb adag homokkal a számban. Alig takarítom ki az első adagot, már nyelem is a másodikat. Morogva felülök, s körbevilágítok a lámpával. Egy nagy üregben vagyok, melyet ugyanúgy pókháló takar. Kezd egyre gyanúsabb lenni ez az egész. Mi vagy ki csinálta ezt ide? És mi az összefüggés a kis pókok és az alagutak között? Az lehetetlen, hogy ők csinálták ezt. De akkor ki, ha nem ők?!
A nő!
Hülyeség. Egy nő, aki embereket rabol és a kukoricás alat lakik? Nevetek magamban egyet. Ennél betegebb ötletem nem is támadhatott volna. Na jó, mégis. A következő már az lesz, hogy a kis pókok nagy anyukája él itt és ő egy egész barlangrendszert épített ki a mi kukoricásunk alatt.
Hangosan felnevetek. Na, ennél betegebb ötletem már tényleg nem születhet...
Lassan felállok, és körbenézek valami kijáratfélét keresve. Az egyetlen járat, ami innen kivezet, majdnem előttem van.
Azért némi választási lehetőséget igazán hagyhatnál nekem... Mondom magamban az ég felé emelve tekintetem, aztán lassan elindulok előre, átlépve egy vonuláson, ami leginkább egy nagy, fekete, hullámzó csíknak látszik.
Isten bizony úgy közlekednek ezek a pókok, akár a hangyák! Mintha egy kollektív tudat lennének... Érdekes!
Az alagút végén nagy sötétséget látok, ám itt-ott arany és ezüst fényű csillanásokat látok. Ahogy egyre közelebb érek a végéhez, különböző bútorokat pillantok meg. Először egy aranyozott szélű, régi stílusú gyönyörű mintázatú fa szekrényt. Szépen elkészített faragások díszítik körbe, mindegyik sarkán ugyanaz a szép női arc díszeleg. Mellette egy kis, fából készült, éjjeliszekrényszerű bútor, a tetején egy ezüst tálcával. A falból végig arany gyetyatartók állnak ki, rajtuk lassan teljesen leégő gyertyák.
A bejáratnál megállok, s jobban szemügyre veszem a szekrényt, de semmi különöset nem tapasztalok rajta...csupán azt, hogy itt van. Az éjjeliszekrénnyel ugyanez a helyzet. A tálca rajta teljesen üres, és egy éppen kifutó hajó van beleglavírozva. Csodálatos munka, de még mindig az foglalkoztat legjobban, hogy kerülnek ezek ide? Mintha valami régi tradíciókhoz ragaszkodó nemesi család föld alatti lakhelye lenne.
Hirtelen halk pattanást hallok balról. Olyat, amilyet a kopott tűsarkú cipő ad a betonon. Odafordulok, de csak sötétséget látok. Odairányítom a zseblámpa csóváját, de mielőtt az odaérne, fájdalmas csípést érzek a kézfejemen, s reflexből eldobom a lámpát. Fájó szívvel nézek utána, s látom, hogy amint földet ér, kis pókok tucatjai lepik el. Dühösen szorítanám ökölbe a bal kezemet, de nem megy. Nem érzem a kezem.
- Ahha a lámpáha itt nem lesz szükséged! - szól egy hűvös női hang a sötétből, s az arrafelé égő gyertyák kissé felizzanak. Ekkor pillantom meg a nőt, aki elrabolta a szüleinket. Egy nagy székben ül, aminek olyan lábai vannak, akár egy póknak. Kezeit kényelmesen a hideg fényben csillogó fekete, pókláb szerű karfán nyugtatja. Arcán csak a büszkeséget lehet látni, tekintetétől végigfut a hideg a hátamon.
- Jöjjön közelebb, kisfiú - szólít meg a nő, vendégszerető úrinőként. - Had lássam a cuki kis pofikáját...
Próbálok erőt venni a félelmemen, s amilyen határozottan csak bírok előre lépek két lépést. Erre a nő elmosolyodik, s szemében hideg gonoszság villan. Erős késztetést érzek arra, hogy hátrálni kezdjek, de teljes erőmből megfeszítem izmaimat, s még két lépéssel megközelítem a nőt.
- Úgy, úgy... Jöjjön...Jöjjön csak! - mondja, aztán hatalmas műeleganciával megálljt int kezével. A helyzet ellenére - talán hogy oldódjak - mosolygok magamban; voltak olyan emberek, akiknek ez a viselkedés tényleg jól állt... De azok már régesrég meghaltak és egykorvolt birtokaikon lerobbant villák vagy működő gyárak állnak.
- Báh most éppen kifelé kéne tahtania a kukohicásból, hogy szóljon a gyújtogatóknak, öhülök, hogy láthatom.
- Én nem! - vágok vissza gyorsan. - Hol vannak a szüleink?
- No de kéhem! Milyen hangnemet üt meg az otthonomban, Uhaság? - emeli fel a hangját a nő. Semmi düh vagy sértődöttség nem érződik belőle, csupán a megszokás. - Csak nem azt hiszi, hogy én egy póh vagyok? Maga a póhias kéhem! Fahagatlan!
- Ne sértegessen, mert maga sem lesz különb - mondom neki, erre csendben visszaereszkedik a székébe. - Egyébként a barátnőm már elindult kifelé. Ő majd szól a gyújtogatóknak.
A nő szeme hirtelen kitágul, s a félelem - az első észrevehető érzelem - jelenik meg benne. Ennek nem tudok örülni, erős balsejtelem fog el. Nem kérdezek semmit, bár szívesen megtenném. Csupán várok, amíg ő szól.
- A bahátnőd máh idefelé taht - mondja. A lábaimba hirtelen gyengeség szökik, s szédülni kezdek. Térdeim megrogynak, s hiába próbálom megtartani magam, egyre lejjebb kerülök. A következő pillanatban már a földön térdelve találom magam. Könnyes szemmel nézek rá a nőre.
- Mit tettél vele...? - kérdem dühösen, vádló hangon. A nő csak ridegen rám néz, arcáról sugárzik, hogy a legkevésbé sem érdekli, mi van Nikivel, ahogy az sem, hogy ez nekem mennyire fáj.
- Miatta nem kell aggódnia, fiatalembeh - mondja a maga úrihölgyes stílusában. - Nincs semmi baja. Inkább az miatt aggódjon, hogy most ki szól Philipnek és a bandájának!
- Szólj te, ha annyira akarsz! Engem nem érdekel a kukoricás! - ordítok rá torkom szakadtából. - Én csak a szüleimet akarom és Nikit az apukájával együtt! Felőlem hamuvá is éghetsz!
A nő erre megdermed. A szememben összegyűlt könnyek miatt nem látom milyen arcot vág, csak azt, hogy kicsit felemelkedik a székből, s beszélni kezd. Próbál dühösen beszélni, de tudom, hogy csakis a félelem beszél belőle.
- Azt hiszi, nem phóbáltam meg? Philip túl makacs hozzá. Nem fél tőlem. Csak a megfelelő pillanatot váhja, hogy elintézzen. Egészen eddig azt hittem, én használtam őt, de csúnyán kihasznált engem.
Ekkor ugrik be minden. A részeg férfi a rádióban, Philip bácsi sejtelmes szeretője, akiről már legalább fél éve beszélnek a városban.
- Te voltál az a nő... Philip bácsi szeretője - állítom szembe az igazsággal. - Tönkre tetted azt az embert! Alkoholistává tetted!
- Így mindenre könnyebben lehetett rávenni - válaszolja hűvös egyszerűséggel a nő. - Csakis ő tehet róla... Vessen magára!
- Ő? Te tetted vele! - emelem fel újból a hangomat. - Hogy lehetsz ilyen gátlástalan és gonosz?!
- Nem vagyok gonosz. Csak élni szehetnék. Éhtse meg kéhem! - mondja a nő megszeppent, ártatlan arckifejezéssel. - Ha mindenki ellenem van, hogy lehet élni? Sehogy kéhem! Sehogy.
Kislányosan visszahuppan a székbe, aztán ragyogó arccal pillant mögém. Hátra nézek, s látom, hogy egy pókhálóba tekert testet cipel többezer pók.
- Niki! - rohanok oda, de a pókok azonnal védeni kezdik a testet, s elindulnak felém. Én megtorpanok, s hátrálni kezdek. Most Niki a zsákmányuk, tehát úgy is védik.
- Dhágaságaim! Hát megjöttetek a vacsohával? A mahadékot ígéhem megkapjátok - mondja a közeledő pókoknak. Én csak tágra nyílt szemekkel meredek hol Nicolera, hol a pókokra, hol a nőre. Méghogy vacsora? Egy kannibállal hozott össze a sors?
Miért drágaságozta le a pókokat? Mintha a gyerekei lennének. Ismét ránézek a nőre, s a látványtól ijedtemben a falig ugrok. Remegő lábaimmal alig tudok megállni, a falba kell kapaszkodnom, nehogy elessek.
- Te jó Isten! - kiáltom, ahogy észreveszem, hogy a nő a levegőben lóg, s hogy a lábak, amiket eddig széknek hittem, az oldalából jönnek ki. Lassan elkezd lépkedni Nicole felé, s mikor odaér, a karjaiba veszi.
- Azonnal engedd el! - kiáltom, s megpróbálok a közelébe férkőzni, de egyik vastag lábával a falnak présel. Teljesen elkápráztatva, szinte extázisban nézi Nikit, aztán kitátja a száját, amiből két nagy csáp jön ki, végén legalább három centis méregfogakkal. Igyekszem levegő után kapkodni, de nem érzem, hogy akár egy kicsike is jönne. Nem tudok mást tenni, mint hogy tehetetlenül nézem, ahogy belemar Niki nyakába.
- Te szemét! Ezt nem úszod meg - kiáltom, de észre sem vesz. - Te kétszínű, undorító féreg!
- Méghogy kétszínű?! Kikéhem magamnak ezt a hangot! Fahagatlan, ahogáns fháteh! - mondja, aztán arca eltorzul, s félelmetes és gyors átalakuláson megy keresztül, aminek a végén teljesen úgy néz ki, mint egy fekete özvegy. Mély, reszelős hangon folytatja. - Kitépem a kicsi szívedet! De még előtte elhaktáhozom a kis bahátnődet!
Nekem hirtelen az a gondolatom támad, hogy hogy lehet még ilyen artikulálatlan hangon is raccsolni? Beteg ötlet, mikor az embert meg akarják ölni, de nem tehetek róla. Ez Niki szerint nagyon zsüzsi lenne.
Ahogy Nikire gondolok visszakerülök a valóságba, s látom, hogy a pók egy szekrény felé megy, kezében Nikivel. A szekrény teljesen ugyanolyan, mint az, amit a bejáratnál láttam, egy lényeges különbséggel: az arcok a szüleink arcát formázzák, miközben fájdalmasan, hangtalanul ordítanak.
Mikor a póknő odaér, dühösen feltépi az ajtót, erre a szüleink bebugyolált teste kibillen belőle.
- Még ez is - mondja dühöngeve, s úgy kezdi szedegetni a testeket, mint egy egyszerű ember az elszórt aprót. Teljesen hátat fordít nekem, s úgy próbálja visszapakolni a zsákmányát, de azok mindig újra kihullanak. Ekkor térek végre magamhoz, s elindulok felé, hogy valahogyan megsebesítsem, de felemelt bal kezem úgy lifeg, akár egy elefántormány. Kétségbeesetten kezdek keresgélni valami fegyvert, de sehol nem látok. Dühösen vágok bele a falba a kezemben tartott karóval, s ledermedve tartom magam előtt.
Hogy lehetek ekkora hülye? - gondolom, s a karót magam elé tartva rohanni kezdek a póknő felé, a potrohát célba véve. Minden átkozott métert kínos lassúsággal teszek meg, s közben imádkozok, hogy sikerüljön. Ez az egyetlen lehetőségem. Ha ezt elrontom, nem lesz másik.
Már alig egy méter van köztünk, mikor a szeme sarkából észrevesz, de már túl későn kezd fordulni. Felemelem a kezem, s lesújtok vele...
A póknő sikolya akkora erővel tör fel a torkán, hogy be kell fognom a fülemet, s még a szemem is becsukom, ne is lássam. Hallom, ahogy kopog a lábaival, s hirtelen erős ütést érzek a mellkasomon, s repülni kezdek. Az egyik fal állít meg, én még hallom, ahogy roppannak a csontjaim, aztán a kellemes, hangtalan sötétség árnya borul a szememre.

Epilógus

A földön fekve ébredek anya karjaiban, magam előtt a horizonton nagy vörösséget látok. Megpróbálok felkelni, de fáj a hátam a fallal való ütközés miatt.
- Niki! - kiáltok fel hirtelen, ahogy eszembe jutnak a történtek.
- Itt van, nyugodj meg - mondja anya. - Csak még kicsit kába szegény.
- Segíts fel, kérlek - mondom anyának, s fejét csóválva bár, de felsegít. Látom, hogy a kukoricás felett hatalmas lángok tombolnak, de a növények nem égnek. Távolról, a kukoricás felől, mintha a fejemben szólna, halk sikolyokat hallok. Mellettem Mike bácsi ül a földön, ölében Nicolellal. Mellettük apa áll, mellén keresztbe tett karokkal. Büszkén mosolyog rám. Én visszamosolygok, s leguggolok Niki mellé.
- Ne félj. Mostmár vége van - súgom neki, s megcirógatom az arcát. - Mindenki jól van?
Körbenézek, s mindenki bólint. Még Niki is. Fáradtan a föld felé fordulok, s szomorúan nézem a lángokat. Egy perc múlva Niki áll oda mellém, s megfogja a kezem.
- Azért a kis pókokért kár. Ők nem tehettek semmiről - mondja, erre egy pók száll el előttem egy kis ernyőbe kapaszkodva. Kisvártatva látom, amint nagy felhőkbe verődve szállnak a szelek szárnyán. - Azért van igazság... - mondom, aztán a szüleimhez fordulok.
- Szerintem menjünk be és meséljétek el, hogyan jutottatok ki.
- Rendben - mondja anya, s a szabad oldalamra állva átkarol, s kírérni kezd befelé. Én még mosolyogva nézek vissza pókháló-takarta apukámra, s egyszerre átkarolva anyát és Nikit, tovább baktatok.
Én megmondtam, hogy izgalmas nyárnak ígérkezik ez a mostani...