Leidekker


Leidekker volt a fodrász, vagy ahogy csak mi egymásközött hívtuk: a borbély. Mivel a környéken más borbély nem létezett, így nekünk, környékbelieknek ő jelentette a borbélyt. Év végén, kopaszra nyírt bennünket, fiúkat, ősszel meg iskolakezdés előtt csikófrizurát készített hajzatunkból. Ehhez értett. Remekül csinálta. Több fazon nála nem létezett. Azaz volt még egy a felnőttek számára, de azt most itt nem emlegetném.
Mivel a háborúban katonaorvos mellett felcserként dolgozott, és erről papírral is rendelkezett, kisebb műtéteket végzett a falusi lakosság körében. Tudott amputálni, fagyásokat, égési sebeket kezelni, fogat húzni, kisebb sebeket összevarrni. Kis borbélyüzletét kihagyták az államosításból, mivel nélkülözhetetlen szolgáltatást végzett és nem jelentett konkurenciát a városi fodrász szövetkezeteknek.
1949-ben, történetünk idején Leidekker harmincas éveinek közepén járhatott. Jó svádájú, kis hitlerbajszot viselő, középtermetű emberke volt. Egy hibája volt csak, hogy kificamodott az ízlése. A nőket kerülte, viszont annál jobban vonzódott a hasonneműekhez és az alkoholhoz. Ez a kettősség elkísérte élete végéig. Soha nem házasodott meg, csak a látszat kedvéért élt félkézről vadházasságban, olykor - olykor, hogy legyen, aki kimossa a borbélyüzlet törölközőit, meg a gatyáit.
Előre kuncogtunk, amikor nyiratkozáskor sorban ültünk a padon nála, kis fekete klottgatyáinkban, félmeztelenül. Miközben kopaszra nyírt bennünket,s kezében zümmögött a hajvágó olló, hirtelen kis szünetet tartva benyúlt szellős klottgatyánkba és megmarkolászta mogyoróinkat, hirtelen megmerevedő hímvesszőinket. Olyan esetlen bájjal tette, hogy nem lehetett haragudni rá. Ennél tovább soha sem ment nálunk, hiszen a gőzfürdőben megtalálta mindig az ügyeletes fiúszeretőjét.
Szájtátva hallgattuk amint a borbélyszéken ülő idősebbeknek borotválás közben a muszkákról, a Nyizsnyiltagili szörnyű, szibériai fagyokról mesélt. A sok fagyás miatt Leidekker nélkülözhetetlen személyiség volt. A muszka katonaorvos mellett teljesített szanitécként szolgálatot. Neki, soha nem kellett kivonulnia a mínusz ötven fokos fagyban fát irtani. Az volt a dolga, hogy köpölyözzön, eret vágjon, sebeket és fagyásokat gyógyítson. Kapott magamellé egy pucert (tisztiszolga) aki hasonló hajlamú volt, mint ő és annyira összemelegedtek, hogy megsiratták a hadifogságot, amikor hazatérhettek. Mivel a fiúja vasmegyei volt, soha nem találkoztak többet.
Leidekker hétvégeken járta a környék elhízott vértolulásos tanyagazdáit. Ilyenkor eret vágott rajtuk, vagy piócázta őket. Közben végignyírta a család apraját-nagyját. Nőt, férfiakat, gyerekeket vegyesen, ahogy jöttek sorban, mind. Mi, gyerekek nem győztük piócával. Rendesen fizetett érte. Ára volt, mint a keresztes póknak a patikában. Bár a patika is bevette a nadályokat (pióca), mi mégis a Leidekkerhez vittük, mert húsz fillérrel többet adott darabjáért.
A piócagyűjtés úgy történt, hogy egyikünk combközépig begázolt a piócásba. A piócák rácsimpaszkodtak. Kiszaladt velük a vízből, mi pedig megsóztuk őket, amitől lehullottak annak a lábáról. Befőttes üveg vízbe raktuk őket, és máris vihettük a Leidekkerhez. Élményszámba ment, amikor háromhetente megjelent nálunk doktortáskájával. Először nagyapámat borotválta, nyírta, köpölyözte, hogy gutaütést ne kapjon. Aztán nagyanyámnak kicserélte a piócáit frissekre, akik ki voltak éhezve a vérre! Nagyanyám vegyes kúrával kezelte magasvérnyomását: reggelente egy kupica pálinka, este pedig egy pióca a nyaki ütőerén. Szépen egyensúlyban tartotta a vérnyomását.
A felnőttek után minket, ötünket vett sorra. Mindenkinek megigazította bozontos üstökét. A munka végeztével terített asztal várta. Ebéd után elborozgattak nagyapámmal és mesélgették háborús élményeiket.
– Mint mondottam volt, ezeknél kolhozvilág van: minden közös. Asszony, gyerek, fiu, lány, egyremegy. Ha a Petya megkívánja az Iván feleségét, semmi gond, asszonyt cserélnek egy időre. Ha az Iván megkívánja a Petya süldő lyányát, semmi gond, elhálnak. – Ki lesz a gyerekek apja?– Kérdeztük nagy szemeket meresztve. Leidekker azonnal kész volt a válasszal.– hát, ki lenne: Sztálin! Hogy lehet ilyen butaságokat kérdezni. Ahogy nálunk Rákosi a nép atyja, úgy Sztálin minden oroszok atyja. Papámban bujkált a kisördög és rákérdezett.
– Azt mondd meg nekem te nagyokos, akkor mi van, ha a Petya megkívánja az Ivánt?
Na, erre varrjál gombot!– Leidekker azonnal kész volt a válasszal, s szemrebbenés nélkül rávágta.– Mi lenne, István bátyám? Elhálnak. Úgy üzekednek azok egymással, mint a kanikutyák, nekem csak elhiheti kend!– Így adomáztak, kvaterkázva, míg azon vették észre magukat, hogy eltelt a délután. Leidekker összapakolta cókmókját. Munkadíját természetben kapta meg. Pénzt elvből nem fogadott el soha. Nem akarta magát kitenni egy feljelentésnek. Egy liter lófingató (bundapálinka) és három liter golyhói volt a fizetsége minálunk.
Volt ennek a Leidekkernek egy még nagyobb tudománya. Kitűnően értett a prosztata masszázshoz. Igen csak szeretett a férfiak ánusában nyúlkálni. Csodálatos pipom-pápom kenőcsét Trézsitől szerezte be. Ezzel gyógyította a gyulladt prosztatákat, aranyeres csomókat. És volt neki egy titkos szabadalma, jégbehűtött kilinccsel húzta le az idült gyulladásokat miután a masszázst, elvégezte. Ez volt a finiselés nála. Mindegy hogy csinálta, akkora respektje volt neki, hogy távoli vidékekről is jártak hozzá, a gőzfürdőbe, ahol rendelt.
Leidekker tehát feltalálta magát a kommunizmusban és vígan élte világát kakasként kapirgálva a cifranyomorúság szemétdomján.
Benne jártunk már a télben. Kinn vadul süvöltött a jeges szél, amikor egyszercsak kopognak a nagyajtón. Papám a vesszőfotelben pipázgatott. Mi a kemencepadkán szárítkoztunk, mamám pedig lefekvéshez készülődve hajzuhatagát fésülgette éppen. Az ajtót vadul rázta valaki. Mamám magára kapta berliner kendőjét és kinyitotta a beriglizett nagyajtót. Leidekker esett be rajta.
–Ne haragudjanak az illetlen viselkedésemért, de az ügy nem tűr halasztást. Nagy a baj Viktusnéném, csak maga segíthet rajtam!
– Kerülj beljebb, ülj le minálunk, ne vidd el az álmunkat Jóska!-mutatott papa a mellette üresen ásítozó vesszőfotelra. Mamám hozta a lófingatót és telitöltötte a decis poharat.
– Leidekker mohón nyeldekelte az életet adó nedűt, majd mikor már visszatért belé az élet, megszólalt. – Viktusnéném, most megfoghatjuk az isten lábát: megjött a Börcsök! Úgy tolták taligán be az állomásról.– mamám közömbösséget színlelve mondta neki.– ha megjött, hát megjött. Isten hozta minálunk! Képzelem mennyire örül majd neki a Póli, két éve hadiözveggyé nyilvánították…
– Rátapintott Viktusnéném, itt van a kutya elásva. Két éve élek együtt a Pólikával… a Böcsök most kiborította a bilit, követeli vissza az asszonyt. Az asszony viszont ragaszkodik hozzám, hiszen mellettem úgy él, mint a Bazsamári! Nem szenved az, semmiben sem hiányt, megvan annak mindene nálam.
– Dejszen az anyád lehetne Jóska, tizenöt évvel is idősebb nálad!
– Nem élünk mi házaséletet, jól tudják kendek, úgy félek a nőktől, mint ördög a tömjénfüsttől. Szépen összecsiszolódtunk. Vezeti a háztartásomat. Cserébe annyi zsebpénzt adok neki, hogy abból úgy őtözködik mint egy dáma! Hajfestés, műkörmök, pirosító… kis estélyi, nagy estélyi, ami csak kell a társasági élethez ugye.
– Mondok én neked valamit Jóska-szólalt meg két sercintés között nagyapám–, ha mindketten ragaszkodtok a Pólihoz, költözzetek össze. Fogadtasd magadat örökbe a Börcsökkel!
– Még jobbat mondok!– vágott a lovak közé mamám– fogadjátok ti örökbe a Börcsököt!– Leidekkerben megállt az ütő, azt hittem menten lefordul a székről. Bizony, ha mamám még egy kupica bundapálinkával meg nem erősíti az öntudatát, még ki is múlhatott volna a meghatódástól szegény pára. Lehúzta a pálinkát megfejelte egy krigli golyhóival és visszatért belé az élet. Így folytatta.
– a Börcsököt kinevezték a Pártközpontban Városi párttitkárrá.
– Isten éltesse!– vágta rá nagyapám!
– Csakhogy baj van. A fogságban szerzett reumája kiújult, ezért toltuk be taligán az állomásról. Ennél is nagyobb baj az, hogy a flekktífusz elvitte a haját, teljesen megkopaszodott. Ez azonban nem tetszik sem neki, sem másoknak…
– Ha nem tetszik kopaszon, hordjon kalapot, vagy attól fél tán, hogy összetévesztik Rákosival?
– Nem, szó sincs erről! Hanem, akadt neki egy negyvenéves magas rangú kommiszárnő, aki hozzámenne, de csak akkor, ha kinövesztem neki a haját! Én kinövesztem a haját, ő meg nekem adja a Pólit. Bartel ez a javából Viktusnéném!
– Hát akkor növesszed neki! Kence- fencézzed! A legjobb lenne zsenge gyerekszarral bekenni a fejét, attól állítólag kinő…–fogta tréfára a dolgot nagyapám, de Leidekker csak nem tágított. Mindenáron ki akarta nagyanyámtól a hajnövesztő kenőcs titkát csalni. Így siránkozott.
– Viktusnéném, az életem, a boltom függ ettől! Ha kinövesztem a haját, bevesznek a pártba, nem államosíthatják le a borbélyműhelyemet. Azt is megígérte, hogy megfogad táskahordozónak magamellé. Mamám elzárkózott a kérés elől.
– a kommenistáknak nem adok ki semmi titkot!– Börcsök hűdötten nézett rá, letérdelt elébe, átfogta térdeit, és rácsimpaszkodva így könyörgött:–Viktusnéném, ha kiadja a receptet, szerzek maguknak egy, nem, kettő vágási engedélyt! Na mit szólnak hozzá?
– Semmit, –sercintet egyet papám a foga közül, merthogy akkor a vágási engedély mellé szerezzél két hízót is, mert mit érek a vágási engedéllyel hízó nélkül. Tudod Jóska olyan a vágási engedély, hízó nélkül, mint mondjuk a pina szőr nélkül! – Értetem, vágta ki az adut Börcsök. Holnapra meglesz az engedély is, meg a két hízó is. Na, megegyeztünk?
– Bánom is én!– kacagott nagyanyám és jól hátbavágva Leidekkert a grabancánál fogva talpra állította és a szeme közé nézve ennyit mondott neki.
– Amint itt lesznek az iratok, a hízók, átadom a receptet, de még egy tégely kenőcsöt is hozzá ráadásnak: Na áll az alku?
Áll, az áll Viktusnéném.– mondta, és egymás tenyerébe csaptak nagyapámmal. Aztán kiitták a békepoharat és Leidekker elviharzott.