Mostan emlékezem az elmúlt évekről,
Az elmúlt évekből ó gyermekségemről,
Az jó Magyar ország jelen helyzetérűl,
S a nagy kerek világban pár történésrűl.

Kicsin gyermek korom csendben telt el békén,
Süldő leánykává megérék a végén.
Sűrű szemöld alatt őz szemem vala,
Míg el nem jött a nővé válás hava.

Az örök istennek valék nagy csapása,
Anyám sok nehézség közt szült világra.
Világra szült engem, mind hiába vala,
Mert fejembe a tudás nem ment be vala.

Sok bú és öröm közt növék, mint a pálma,
S lassan szövődött életem fonála.
Laktam én akkor az hírös városba,
Ott lakom még most is, április havába.

Eme Kovács-fiak mi valánk itt ketten,
Öcsém, Mátyás születe kilencvenegyben.
Születe pedig karácsonnak havába,
Szőke gyermek vala ő kicsin korába.

Mindketten felnövénk, mint a deli szálfa,
Ő már vala férfi most ifjú korába.
A tizennegyedik tél múlt el fölötte,
Én kisebbik faként kullogék mögötte.

Kullogék megette, mint a kisebb szálfa,
De testvérnénje valék, elsőfű lányka.
Cívódás volt mindég mi kettőnk között,
Cívódásunk eltűnt a gyermek kor mögött.

Születésem táján nagy változás vala,
Megfordúlt tengeliben az magyar haza.
Rendszert váltott akkor az szép magyar haza,
Akkor lőn éppen az rendszer alkonya.

Bizakoda mindenik, szép jevendőt vár,
Hogy az ruszki népség hazánkbúl kiszáll.
Kiszálla a ruszki, imánk meghallgatva,
S leomla az országnak határló fala.

Mostan jelen korban az Magyar országban,
Országom helyzete vesztegel álltában.
Nem halad előre szekerünk kereke,
Kétezer hatodik évben vesztegele.

De ez Magyar helyzet kifúlasztja dalom,
Magam nagy szerzőnek messze nem mondhatom.
Kedves classis társimrúl pár szavam vagyon,
Őket olly szeretem, s ide foglalom.

Vala barna Tamás, Butorának fia,
Nyelve hegye edzett, van mit mondania.
Ésszel élő ifjú, s komoly dalia,
Kinek mindig elsőn kelle szólania.

Komoly ifjú vala Krisztian, a Gaál,
Búzaszín haja alatt ész honra talál.
Virtuskodás inge, s magára is vevé,
Leányok serege mindég környül vevé.

Valának ők ketten a legjobb cimborák,
De jó korsó sert kezükben nem találánk.
Valának ők telve ésszel, bátorsággal,
Sokat törődének ez magyar hazánkkal.

Leányok s ifjak felerészint vannak,
Oskolánkba sokan messzerűl utaznak.
Messzerűl utaznak ez jó oskolába,
Az sok fiút s leányt kollégium várja.

Vala e classisban pár fekete bárány,
Az Úr nem teve lakatot azoknak száján.
Néha nem értenek az magyar nyelven,
Az hátsó sorban nehány kósza szellem.

S vala classisunknak egy orákuluma,
Áron lőn neve, kit ördögszekér vona.
Napjában nyolcszor alvásidőt jelez,
Békés tanétónkbul fúriát delejez.

Levének még ihol más történések
E nagy kerek világban nagy események..
E classis mindég az öröm hona leend,
S majd egykoron igaz,új magyar hont teremt.

/A krónika a Tinódi-emlékpályázatra készült/