A fák lombját februári szél dagasztja,
Éjszaka van, az ezüst hold fénye szárnyal.
Alattam város, fényháló, sötét házak -
Én feketeségben, odafent, halkan.

Néhány méterre metsző fény, reflektor,
Egy ősi emlékmű, dicső volt egykoron.
Most csak egy város felett madárszobor,
Éj idején - Akárcsak én - elhagyatott.

Távoli kerékcsikorgás, vonat fékez,
Aztán kiürül, megpihen ma estére.
Acéltestén kihunynak a sárga fények,
Csend, holdfény, emlékmű. - Csak én vagyok ébren.

Párát sóhajt a lég, alakom ködbe vész,
A ködön túlról bámul magányos lányként
A távoli és megfoghatatlan reménység,
Hívogat. - Mintha valaha elérhetném.

Eltűnik ő is, majd feledésbe merül,
Akár a kő, melyen a turulmadár ül.
A felejtés oltára ez, végtelen űr,
Mely elnyel. - Mindent, mit érzek, lágyan kihűt.

Született álmodozó, fekete erdő,
Egy végtelen és érintetlen temető.
Zöld hajtás, életerős törzs, korhadt farönk. -
Múltam, jelenem, jövőm. - Megáll az idő.

Tejfehér felleg kapaszkodik a hegyen,
Többet rejt, mint fagyot s tompa fehérséget.
Szerelem, barátság, büszkeség, gyűlölet,
Emlékek. - Hanyattfeszítik fáradt testem.

Hideg van. Hideg volt. Hideg lesz. Jeges tél.
A magasban izzik a reménytelenség.
Odalent békesség, fénylik a feszültség. -
Áthidalnám álmaimat. - Őrültség.

A sétány kavicsos útja némán hallgat,
Pedig egy hosszú életnyi emlék nyomja.
A felleg elvonul, bevégezve dolga,
Cseppen a harmat. - Álmaim már szétzúzva.

A téli reggel a sötét eget oldja,
A városról az éj köpenyét lerántja.
A fűszálak s levelek erdején harmat. -
Az ösvény haldokló lelkemet sározza.

Szürke gomolyagban fogant az ítélet,
A fagyos tél uralma még nem ér véget.
Fehér lepel száll alá, néma fellegek,
Hulló hó. - Arcomon, szívemen hópehely.

Felsír az acél, szikrákat hány, menetel,
Vonat a sínen, zaja a hegyen repked.
Felriadnak a madarak, dühöngenek,
Egy pillanat, mögöttük - Mögöttem a hegy.

2006. február 23.