Jakab
Pár évvel a háború után meghalt a falu és város széle közötti senki földjén lakó állami dögteres. Mivel fehér ember nem vállalta ezt az igen nehéz és felelősségteljes munkát, az egyetlen jelentkezőt: Bogdán Jakabot választották meg állami dögteresnek. Jakab hat elemit végzett, alapműveltségre szerttett cigányember volt. Családjával azonnal beköltözött a dögteres portára. Mivel mestersége nem volt, de a bőrgyárban dolgozott, így értett az állati bőrök kikészítéséhez, elvállalta a felelősségteljes feladatot.
Szépen rendbetették a portát. Rendben tartották a dögkutakat. Az állatok nyúzásból és a bőrök nyersbőrré való kikésztéséből plusz jövedelemre tett szert. A Nyersbőr begyűjtő mindig első osztályú áruként minősítette az általa havonta leadott sózott nyersbőrt. Felesége örökvidám, tiszta cigányasszony volt. A cigányokkal ellentétben, nem volt népes családjuk, csak egy lányuk, de az, százzal felért! Ilyen szép cigánylányt nem láttunk sem azelőtt, sem az óta a környéken. Vigyázott is a tisztességére Jakab, mint a saját szemefényére. Inkább hagyta volna egyenként kiszurkálni a két szemét, minthogy valaki csak egy újjal is megérintse az ő üdvöskéjét.
Jakab bölcs és szeretetre méltó ember hírében állt. Mindenki tisztelte az eszéért, problémamegoldó képességéért és a tisztességéért. Neki még a Pápai,a szatócs is annyi kölcsönt adott, amennyire szüksége volt, ha éppen megszorult. Tudta, hogy visszakapja. Abban az időben mindenki felírásra, azaz bóti könyvre vásárolt. Úgy ment a dolog, hogy a szatócsnak volt egy nagy bolti könyve. Ez amolyan főkönyvként szolgált. Mindenkinek, aki hitelre vásárolt, volt egy saját bolti könyve, amire amikor vásárolt, akkor bevezették az adóságát, így tudta, hogy hányadán áll. Akkor volt csak probléma, amikor nem volt nálunk saját könyv, s illegálisan cukorkát vásároltunk. Akkor aztán hó végén, elszámoláskor nem stimmeltek az adatok, de szüleink nagy bölcsen szemet hunytak eme kis csínyeink fölött.
Jakab, teknővájó cigánycsaládból származott és kitűnően értett a teknők, dézsák, fakanalak és más fa evőeszközök készítéséhez. Minden nyáron fogta a sátrát, felverte a Tisza parton és az államtól megvásárolt nyárfát kivágta, majd minden részét megmunkálta. Innen volt a barátságunk vele. Kecske legeltetés közben szájtátva figyeltük hogyan alakul ügyes keze alatt a nyárfa minden porcikája tekenyökké, szapulókká, kenyérdagasztó és mosó teknőkké… Előre megvolt minden teknőnek a gazdája. Jakab, márkanév volt a környéken.
Amig a keze járt, s mi figyeltük minden mozdulatát, nógatásunkra egyik meséből a másikba csapott át. Így szórakoztatott bennünket és saját magát is. Úgy elrepült ilyenkor az idő, hogy egyszerre csak azt vettük észre, máris setétedik. Jakab újabb kérdést intézet hozzánk.– tudjátok-e mire jó a nyárfa?
– Hát tekenőnek!– vágtuk rá kórusban. Ő azonban tovább kérdezett bennünket.
– Azt is tudjátok, mire jó a nyárfa rügye?
– Mire, hát semmire– motyogtuk zavarodottan. Ugyan mire is lenne jó az a ragacs? Néztünk rá hitetlenkedve.
– Hát a pipom-pápom kenőcsről hallottatok-e?
– Mi aztán nem!
– Na, majd a Trézsi megmutatja nektek, hogyan készül a kenőcs. Tél végén, tavasz elején, még rügybontás előtt kell a rügyeket lekapkodni, kiszárítani és egész évben lehet a gyógykenőcsöt, készíteni belőle. Ez balzsam. Mindenféle gyulladásra, podagrára, reumára, isiászra gyógyír! Ez meg az asszonyom tudománya!
Hitetlenkedve kérdezgettük Jakabot – Jakab bácsi, honnan szorult magukba ennyi tudomány? Nem sok ez egy családban? Maguk mindenhez értenek! Nem a dögtéren lenne a helyük, hanem , A Minisztériumban!– adtuk alá a lovat. Jakab bölcsen mosolygott szavainkon és tudományának tárházát, még azzal is megtetézte, hogy elárulta a vesszőkosár és gyékényszatyrok készítésének a titkát is. Egyik nap így fordult hozzánk.
– Gyerekek, ha elég sást vágtok nekem, akkor kiteregetjük a padláson, és ősszel megmutatom nektek a szakajtó, gyékénykosár készítés csinyját-binját. De még megfejelhetjük azzal is, hogy megmutatom a leghajlékonyabb fűzfavesszőket, és ha azokat segítetek begyűjteni, akkor még a kosárfonásra is megtanítalak benneteket!– tette meg ajánlatát felénk és mi felajzva csaptunk a tenyerébe. Másnap aztán, mint ígérte átmehettünk hozzájuk és Trézsi megmutatta nekünk a pipom-pápom készítés technológiai folyamatát.

Trézsi

Pajkosan incselkedett a tavaszi napsugár a deszkára kifeszített nyers kecskebőrön lakmározó zöld köpőlegyekkel. Még kevesen voltak. Bágyadtan ébredeztek a téli, kómaszerű álomból. Mohó csáprágóikkal azonban már mohón szívták magukba a véres, nyers kecskebőrből az életet adó, tápdús nedveket.
A száradni kiaggatott nyersbőrök rothadó, émelyítő szaga belevegyült a föld gőzölgő párájába. A hatalmas kecskelábú asztal árnyékában hűsölő korcs uszkár nedves orrával, nagy igyekezettel turkálja a felfordított tégla alól előmászó szartúró bogarakat. Játszott velük. Vibrálva özönlik be a napsugár a kukoricaszárral fedett pajta résein, s rávetődött az asztal fölött görnyedő cigányasszony hátára. Onnan továbbkúszva glóriába fonva hollófekete hajára, szép, formás arcára. Mindebbe a fényességbe bele-bele csillannak hatalmas fülkarikái.
Telt ajkai között vadul füstölő szivar ontotta füstgomolyát az ég felé, hogy összekeveredjen a vibráló fényben szállongó porszemekkel. Az asszony dohányleveleket válogatott. Cigaretta dohánynak összevágja, majd cigarettákat tölt vele eladásra. A korcs uszkár távoli lépteink zajára felemeli fejét és hegyezni kezdte füleit. Trézsi magaelé mondva, megszólalt. – gyerek gyün.– Jöttünkre fel sem nézve a cigarettatöltésből megszólal.– hát titeket mi szél fútt erre gyermekeim?
– Hoztuk a rügyeket, a Jakab küldi.
– Jól van, tegyétek ki a napra, a ponyvára száradni, aztán majd mutatok nektek valamit.
– Jakab üzeni, hogy mutassa meg a pipom-pápom kenőcs készítését!
– Nem eszik olyan forrón a kását!– állította le kíváncsiságunkat.– éhesek vagytok-e?
– Háát– válaszoltuk bizalmatlanul, hogy vajon mivel kínál meg minket ez a cigányasszony. Ő pedig három csupor aludttejet adott elénk, egy-egy karéj fehérkenyér szelettel.– egyetek, hagy teljen a begyetek! – mondta és várakozóan nézett ránk, vajon ízlik-e a kecsketejből készült aludttej. Bizony ízlett. Miután éhünket elvertük tüzet rakott a nyílttéri, lószarral kitapasztott katlan platnija alá tehénszarból. Amikor felizzott a platni felrakta egy nagy vaslábasban nyúlhájat, közé keverte a rügyeket és lassan kevergetni kezdte. Amikor a rügyekből olvadni kezdett a nektár, akkor szétnyíltak a rügylevelek, és sárga csillavirágként csodálatos illatot árasztottak. Amint kisült a nyúlháj, a rügyek a felszínére jöttek és befejeződött a kenőcskészítés. Az egész kotyvalékot egy hideg mázas cseréptálba szűrte és hagyta megdermedni.
Míg a kenőcs dermedt, addig valódi cigánykártyából jósolt nekünk,a tizenéves kiskamaszoknak. Feledhetetlen élmény volt. Hanem ezt még überelte, amikor, megjelent Ramóna, gyönyörűséges nagylánya. Megállt bennünk az ütő. Ilyen szép nőt még álmunkban sem láttunk. A tizenöt éves lány a városi piacról jött meg, ott árulta Jakab fakanalait, és egyéb fatárgyait. Üresen tért vissza, mindent eladott. Leszámolta anyjának a pénzt, az meg bekötötte a köténye sarkába.– jó lesz kelengyére– jegyezte meg és a lábashoz lépett. Addigra kihűlt, megdermedt a balzsamillatot árasztó csodakenőcs. Szemünk-szánk elállt ekkora csoda láttán. Úgy maradt meg emlékezetünkben a dögtér, a gyönyörűséges cigáglány és a vajákos asszony képe, mint egy csodálatos vízió.
Jakabnak ettől a naptól kezdve hűséges segítői lettünk. Részvettünk a sás begyűjtésében, ami elég veszélyes dolog volt. Ugyanis a sás a mocsár ingoványos részén nőt. Be kellett menni érte. Jakab a pihekönnyű nyárfából hatalmas lápjáró talpakat eszkábált számunkra, felül bőrszíjjal, hogy a lábunkra tudjuk erősíteni. Úgy jártunk a talpakkal a lápon, mint az úri ficsúrok a Pesti aszfalton.
Aztán kivonultunk az ártéri bodzaerdőbe és Jakab szamaras kordéjába gyűjtöttük az érett bodzabogyókat. Egy ládával kaptunk belőle. Ez volt a rész. Így mondta Jakab. Hazavittük nagyapámnak, és ebből főzte a finom bodzapálinkát télire. Jakab hálája jeléül, kölcsönadta, azaz fuvarral fizette ki a fűzvesszőgyűjtésünket is, és egy teli kocsiderék bodzabogyóval, szederrel megrakodva állítottunk ősszel haza, amiknek mamám örült csak igazán. Isteni bodzalekvárt főzött belőle.
Itt kell még megemlitenem,hogy nagyanyám minden nyáron csinált harminc, negyven kappant. Én fogtam a kiskakas lábait, szárnyait, ő pedig ollóval felvágta a hasukat, s kitépte a babjaikat.(kakashere) . Tévedésbe ne essen senki, nem dobtuk oda a macskáknak, nem zabáltattuk fel velük, fogjanak egeret, volt belőlük elég! A kakashere orvosság volt. 6o %-os bodzapálinkába áztatva fickósító ital készült belőle. Annyit elárulhatok, hogy nagyanyám nem vitte a sírba a titkot, átadta nekem családi örökségül.
Ez az ősz is átadta a helyét a közelgő télnek. Ilyenkor az emberek beszorulnak a házaikba, és elfoglaltságot keresnek maguknak. Mi, fiuk, hárman szorgalmasan jártunk Jakabhoz ellesni a kosárfonás, gyékényszatyrok, kaskák, szakajtók készítésének titkát. Nagy igyekezettel főztük, hántottuk le a bőrét a fűzvesszőknek, hogy minél szebb, hajlékonyabb vesszőkből fonhassuk a kaskákat. A gyékényt kettéhasítottuk, langyos vízben megáztattuk és így fontuk össze méteres lapokká, amiből hatalmas húsos, henteshez járó szatyrokat varrt Jakab. Trézsi pedig a szakajtókat készítette. Nagyon szerettünk náluk lenni.
Vacsorára, ha éppen ott ért bennünket az idő Trézsi lebcsánkát, krumplislángost sütött nekünk. Néha cukorral ízesített görhét és málét is kaptunk, mely kecsketejjel készült kukoricalisztből. Nálunk kukoricafosztásra jöttünk össze a szomszédokkal. Míg a zsidó Árpiéknál tollfosztásra, mivel a zsidó Árpi apja tollkereskedő zsidó volt. Itt gyúltak olthatatlan szerelemre egymás iránt Árpi és Ramóna, de ez egy másik történet lesz.