Bejön az orvos és megkezdődik az amitől mindig is igazán féltem... megkezdődik a tortúra, mely, mint minden pszichiátriakezelés, hosszadalmas, kétségbeejtően kimerítő és ahogy ki is mondják, nincs a pszichiátriában gyógyítás, csak a beteg egy bizonyos szinten tartása, gyógyszerekkel, illetve terápiákkal. Egy időben divat volt, hogy a feleség vagy a férj meg akart a másiktól szabadulni, úgy hogy nem öli meg, de az mégse tud majd a vagyonához nyúlni... valami bennfentes orvosi ismerőssel bebizonyította hogy a párja pszichiátria beteg, őrült vagy túl depressziós, és oda bekerülve aztán már nem nagy út a bolondokháza, a veszett tébolyda. Én onnan kikerülni nem lehet! Volt pár precedens a történelmünkben de oly kevés, mint ahogy azoknak száma, kiknek az eddig olvasott szövegben minden tetszett volna, és semmire se mondta hogy: na neee, ezt már azért még se! Bazmeg NEM!...
Látod?
ÉN megértelek téged, csak TE nem engem.
Mindegy, azért pörögjön a kerék, induljon a cirkusz, villanjon a láng a bohóc torkából, és oldalogjunk a petróleumlámpák tárháza giccses OMEGA bútorok mérkövei előtt, hajlongunk, és kiáltjuk azt: ÉLJEN A KÖZTÁRSASÁG!
Egyetlen igazi értelmét látom annak, hogy itt benn vagyok, megkapom a gyógyszereimet, amikért eddig harcolnom kellett. Aztán kiderül, hogy az orvos nem az én orvosom, s velem nem is foglalkozik. Eszméletlenül kell pisilnom, talán még a lecsurgott infúzió utóhatása, de nem tudok felkelni, le vagyok szíjazva az ágyhoz.
- Doktor úr! Pisilnom kell, had menjek ki a wc-be.
- Nem lehet, maradjon a helyén.
- De nekem nagyon kell!
- Nem baj.
- De így be fogok pisálni, behugyozom, értesz bazmeg?
- Igen, de majd pelenkázunk. - s ezzel kimegy a teremből.
Nem sokkal rá, bejön egy ápoló, megintcsak színtelen nyugtatót szívat fel egy fecskendőbe, Megkocogtatja, majd beadja, s ahogy a forróság szétáramik a testemben, úgy kezdem elveszíteni a kontrolt a testem felett. Érzem ahogy lassan kiürülnek a hólyagjaim, s ahogy a lábaim a vizeletemben tocsognak, először meleg, aztán, egyre hidegebb, míg végül gondolom reggelre megszárad, de már nem tudok magamról, valahol teljesen máshol járok. Messzi mezőkön járok, hol a szél lágyan simogatja arcom, langyos áramlatok a névtelenség kegyeiből. A földből zengőn kántáló hangok törnek fel, mint hullámok, vagy mint hang, melyet tudjuk, hogy a sötétségből feltörve, hamarosan metrót, szerelvényt fog rejteni, Émelyítő hangok ezek, valami földön túliak, valamik, amik a sorok mögött járnak, emberek, vagy állatok? Fények vagy csak díszes kaszárnyák a militarista társadalom termékenységéből. Elindulok előre, mindegy melyik irányba, aprócska folyókon és ereken kelek át, minden annyira szép, minden annyira nyugodt, kiegyensúlyozott. Mítoszokat zengek, és himnuszok fakadnak szét, mintha minden nép kultúrája ebben a pontban találkozna, kelet, dél, nyugat, és észak. Minden egyes szó felemel, minden egyes hang elgondolkodtat s tovább lök, de lágyan, képlékenye, nem olyan mintha drog lenne, ez valami teljesen más. A felnőtt kor szférája megpattanni látszik, az akvárium, amiben éltünk, szétreped az őszinteség és a feloldozás oltára előtt, képtelen vagyok hinni a szememnek, csak mosolyogva nézem, amint emberek vesznek körül, mindenfélék, arcuk nincs, csak ruháik emlékeztetnek, valamely elveszett kultúra maradványaira. Itt ragadt múlt, vagy a feltörő jelen? Mindegy. Ők nevetnek, én is, s nem rajtam, hanem mert boldogok, hogy itt vagyok, hogy képes voltam eljönni hozzájuk. Teát adnak, nem érzem az ízét, de a hatása nem hasonlít semmilyen narkómán anyagéra sem. Csak egyszerűen éteri, soha ennyire nem voltam boldog, soha ennyire nem éreztem magam egésznek, holott tudom, testemen kívül járok, talán ezért is ilyen jó, hiszen hiába éber az elméd, ha a tested már fáradt, megfáradt. Ó mennyi heg, mennyi nyom és nyomasztó emlék, ti mind a múlté vagytok! Most itt vagyok, valahol a világ közepén, kukoricaföldek között, lassú árra mosott patakok hűs kövei alatt, itt vagyok, ahová még soha nem találtam el, és annyira felszabadít, annyira szép. Csengők és apró kántáló gyerek hangok, s TE ki a sorok mögött jársz, TE kit soha nem látunk, csak érezzük lágy szellőd mámorító fuvallatát.
Minden tavasz egyszer végtér… ez is tudom, márha egyszer egyáltalán ez tavasz, és nem valami furcsa álom, nem tudom. Aztán rádöbbenek hol is vagyok, vagyis mi is lehet ez, aztékok vagy maják, mindegy, a kettő nép világképe sokban megegyező. A világegyetemet ők is több részre osztották fel. Aztán újra és újra táncra hív a zene, a zengő aprócska dobok, és csilingelő csengők, táncolok, de testem ép, nincsenek rajta nyomok, arcom tiszta, látom! Ahogy megmosom a hideg és friss forrásban, nincs beesve, és fogaim épek, nem rohadt még szét a máktea keserű maszlagától, testem még ép, még soha nem látott sem drogot, sem gyógyszert. Soha nem voltam még ilyen, talán csak kisgyermekként, de akkor meg boldog nem voltam. Most boldog vagyok, felszabadult. Colombiai kukoricaföldek, vagy Brazil esőerdők, tibeti hegyek közé rejtett lámák és évezredes tudás, gyógyító magvak, és napérleltet dombok, búza és árpaföldek. Sehol a beton, sehol a fal, sehol a szmog, sehol a drog, és nincs gyógyszer mely ennél őszintébben mosná tisztává korunk pestisei fertőzte ereim. A döntések végzetesek is lehetnek, de nincs más út. Lehet hogy, eltévedsz, de nincs abban semmi rossz. Valamit tanulni fogsz, csak gazdagabb leszel általa. Aztán visszatérhetsz a kezdetekhez, ahol eltévedtél, de sok dolgot csak így tanulhatsz meg.
Reggel egy mosolygós arcú ápolónő ébreszt, leszedi rólam a szíjakat, és elkísérnek a zuhanyzóba. Átlátszóak az elválasztó falak, persze törhetetlen pleksziből, zavarnia kellene annak a ténynek, hogy látják, ahogy levetkőzöm, s azt is ahogyan zuhanyzóm, de én inkább a zuhanyzórózsát bámulom, s azt ahogyan a vízcseppek arcomra esnek. Becsukom szemem, és forogni kezd a világ, a tegnap esti álmomra gondolok, és nevetni kezdek, újra hallom a zenét, újra érzem a kukoricák száraz leveleit, amint a betakarításra váró földek mohón szívják magukba a napfény ártatlan ízét. Újra szól a zene, s én újra forgok, elszédülök és összeesek, egy percre magamhoz térek, akkor látom hogy egy ápoló felöltöztet, s mikor észreveszi, hogy újra magamnál vagyok, többször megüt. Ugyanaz az ápoló akit nem rég én ütöttem meg, nem fáj ahogyan ver, az se mikor belémrúg, csak azt érzem mikor a csuklómra tapos, de az se zavar, én táncolok a zenével, nem érdekel már ez a test, kezdjetek vele bármit, a tiétek. Aztán átszállítanak és lefektetnek egy ágyra, a párnába burkolózok, hogy ne lássak fényt, és ne haljam a körülöttem mozgó osztály elborzasztó hangjait. Néhány helyen vérzek, és a kezem nagyon fáj, be van dagadva, nem tudom mozgatni, de inkább alszom és álmomban táncolok, eggyé válok a népekkel, kik számomra idegenek, s mégis annyira közeliek és barátságosak.
Megjön végre az orvosom, aki beszélni szeretne velem, de előtte ennem kell. Igazából napok óta nem ettem, csak infúzión és gyógyszereken éltem, de ez előtte se volt sokkal másképpen. A búgás a fejemben egyre erősödik, és egyszer majd eljön a vörös hold is. Ebéd pontban délben, az ápolók noszogatására lassan elszivárognak az emberek a szobákból, mindenki lassú, szétesett, gyógyszerek marta arctalan arcokkal nézek szembe. Valami leves féle van, s krumpifőzelék, aki nem eszik, annak lenyomják a torkán, vagy pedig infúzió, lehet választani, közlik, már az elején. Mindenki lassan enni kezd, és az ormótlan kanalakkal, mint szorgalmas markológépek a földet és a törmelékeket, úgy itt is elfogy aminek el kell, ebéd után gyógyszer kiosztás és közös terápia, ettől szerencsére jelenleg megkímélnek, hiszen az orvosom már türelmetlenül vár, mikor megettem nagyjából az elém tett pocsék ételt, elvánszorgok a szobájáig, s megint belépek oda, ahol pár napja már voltam. Leültem a székbe és megígértem magamnak, most együttműködő leszek, hogy minél előbb kiengedjenek innen.
- Jó napot!
- Jó napot!
- Akkor valahol ott kéne folytatni a beszélgetésünket, ahol a múltkor megszakadt. Rendben? Képes vagy rá?
- Igen, persze.
- Rendben. Akkor először egy alapvető kérdést kell megbeszélnünk, tegezzelek vagy magázzalak?
- Eddig is tegezett….
- Rendben, látom tanultál a múltkori incidensből és sokkal kipihentem vagy, kevésbé zilált.
- Igen, azok az inekciók megtették a hatásukat. Tudtam tőlük álmodni.
- És ez nagydolog?
- Igen, nagyon ritkán álmodom.
- Ez talán a gyógyszereknek és a drogoknak tudhatóak be. Milyóta is drogozol?
- Úgy 14-15 éves koromtól.
- Most múltál leszel 17 hamarosan, igaz? Novemberben? – közben a kartotékomat tanulmányozza és néha leír ezt-azt.
- Igen, pontosan.
- És milyóta szedsz erős idegnyugtatókat illetve altatókat?
- 1-2 éve.
- Miért?
- Mert nem bírtam másképpen.
- Milyen drogokat használtál eddig?
- Mindent amit próbáltam már?
- Igen, természetesen.
- Cannabis, hasis, lsd, meszkalin, kokain, máktea, anfetamin, extasy, speed, morfium, ketamin, MFFP, metafetamin, éter, ipari oldószerek, kloroform, varázsgomba, psylocibin, kodein, csattanómaszlag, datúra, angyaltrombita.
- Szép… elismerésem, és 17 éves leszel?
- Igen.
- Nem gondolod, hogy ez nagyon sok drog?
- De. – vallom be kissé valóban elkeseredve, de nem csak azért, hogy ezt ő így lássa, hanem valóban nem minden 17 évesnek ezek az alapelemei.
- Ezekeszerint heroinon és ópiumon kívül mindent kipróbáltál.
- Igen.
- Heroint miért nem?
- Féltem a függőségtől, meg tűiszonyom van, ha a vénámba van, mindig attól féltem, hogy bekészülök és akkor behajtom a karom, a tű meg közben benne van, és beletörik az artériámba.
- Tudod mit kaptál tegnap este, amitől olyan jót álmodtál?
- Depridolt?
- Pontosan, ezekszerint ezt is ismered.
- Igen.
- Nem meglepő. Azt is tudod mire van ez?
- Igen, heroinfüggőknek adják az elvonási tünetek enyhítésére, de összetört rivoltrollal is lehet helyesíteni, csak akkor azt orvosi desztillált vízzel kell hígítani, és utána felforrósítani.
- Remek.
- Itt bent most idegkimerültség miatt fogunk kezelni, nem elsősorban az öngyilkosság miatt. Ezen kívül, valószínűnek tartom, hogy túl fogsz esni egy drog és egy gyógyszerelvonón is.
- Vagy esetleg ezeket inkább kinn a drogambulancián akarod vállalni?
- Inkább.
- Miért? Itt biztosan tiszta maradnál, és helyre tudnánk hozni az amúgy már nagyon leépült tested.
- Gyűlölöm a bezártságot!
- És mit gyűlölsz még? Az embereket? Önmagad? A társadalmat? A valóságot? A családot?
- Nem tudom! Bassza meg! Nem tudom! – majd kezeimet az arcomba rejtem és zokogni kezdek, mélyről jön, nagyon mélyről. Fáj az amit hozzám vág az orvos, és az is hogy mindez igaz.
- Idegkimerültség, ez is annak a jele, ezért borulsz ki hamar. 2-3 hetet kell benn feküdnöd és helyre jössz.
- De itt? Itt bolondok vannak, ez a zárt osztály!
- Igen, de nem tébolyda, és nincsenek itt bolondok, csak erősen depressziósok, skizofrének, skizoidok, és olyan emberek, akik hasonló dolgok miatt kerültek ide, mint TE. Igaz, drogos szinte csak te vagy egyedül. Nem fogadhatsz látogatókat, nem éringezhetsz a külvilággal, és ha mindenben együtt működsz, akkor egy hónapon belül már újra kinn lehetsz az utcán, de utána is vissza kell járnod kezelésre és gyógyszerekért, heti egy vagy két alkalommal.
- Értem, de pár perce még azt tetszett mondani, hogy 2-3 hét, most meg már egy hónap.
- Sok függ az akaraterődtől és az együttműködésedtől. Így értesz?
- Igen, azt hiszem.
- Helyes. Most menj feküdj le pihenni, de előtte az ápolótól megkapod a gyógyszereidet,
- Eddig mit szedtél?
- Rivotril, Seroqel, Xanax, Seduxen, Andaxin, Elenium, Rudotel.
- Ez is szép lista, itt antidepresszánsokat fogsz kapni, és a Seroqel helyett egy jóval gyengébb de hasonló gyógyszert a Zypressát. Tudod mi a kettőben az azonosság?
- Igen, mindkettő azt az agyrészt aktiválja, ami a normálisan működő agyban automatikusan anyagcsereszerűen megindul, ilyen pl: maga az alvás és az álmodás. Nekem ezek a receptorok vagy gyengék vagy úgymond kiégtek, ezért van szükség ilyen szerekre, melyek aktiválják újra.
- Nagyon jó. Látom mindent tudsz. Próbálj együttműködő lenni, és megkönnyíted az én és a saját helyzeted is.
- Jó.
- Kérd el az ápolótól a gyógyszered és feküdj le aludni, azt hiszem a csoportosterápát ma kihagyjuk nálad. Szia!
- Viszlát!