Van egy erdő valahol valamerre a világban. Ha valaki sétálgatni kezd benne, könnyen rátalálhat egy szép kis tisztásra, ahol azonban nagyon szomorú látvány fogadja. Egy hatalmas nagy, halott tölgyfa áll ott, amit kettéhasított a villám. Halott ágai az ég felé néznek, de vastag törzse teljesen kettétört és megégett. A körülötte lévő fák sokkal kisebbek nála, mind tisztelettel néznek fel halott társukra, aki meghalt az igazságért.
Mindenki tudja, hogy a fáknak lelkük van. Aki nem tudja, annak most én mondom. Ennek a tölgynek is volt. Büszke volt, hiszen messze a legnagyobbra nőtt a környéken, a többi kis fácska irigykedve nézte mindig, hiszen ő ellátott messze-messze, a faluba vezető útig is. Mindig mondta is, ha favágó jött, és akkor az összes fa rettegett.
Egy napon lovasok jöttek oda, köztük egy megtört, megkötözött férfi, akit úgy taszigáltak ide társai. Némi veszekedés után hurkot raktak a nyakába és lovát a szép tölgy alá vezették.
- Te jó ég, ezt az én ágamon fogják felakasztani! - gondolta a tölgy felháborodottan, hiszen ki fogja majd leszedni róla a hullát, ott fog lógni világ csúfjára.
Az emberek között vita tört ki újra. Egyikük, egy marconaarcú behemót így érvelt:
- Valakinek meg kell halni, és mér közülünk valakinek? Nem mondom, randa húzás, de így megmenekülünk mi az akasztástó'. A zsebibe van a levél, hogy ő ölte meg az asszonyt meg valamennyi pénz is a látszat kedvéér'!
A többiek morogtak egy kicsit, talán valahol mélyen emberek voltak és tudták, hogy ezért még meglakolnak. Megölték ennek az embernek a feleségét, kirabolták és most még őt teszik bűnössé és akasztják fel! De menteniük kellett a bőrüket, hát rádobták a tölgy egyik lelógó ágára a kötelet.
- Ó, Istenem, egy ártatlan ember fog rajtam meghalni! Ez nem lehet, én ezt nem akarom! - gondolta a fa szomorúan. De mit tehetett? A szerencsétlen alól ebben a pillanatban kikergették a lovat és nagy kurjongatás közepette elvágtattak. Az akasztott ember pedig kínlódott és himbálódzott.
- Miért büntetsz Istenem? Miért hagyod ezt? - imádkozott a fa. Meggyűlölte magát, amiért ilyen nagy, erős és magas, amiért egy ártatlan ember bitójává kellett válnia. Ha olyan kicsi volna, mint a többiek, akkor ez nem történik meg. Tehetetlen fájdalmában a saját halálát kívánta már, és ekkor a sors megkönyörült rajta.
A derült égből egy villám csapott le, kettéhasítva a tölgy törzsét. Az akasztott embert tartó ág letört, és az agonizáló szerencsétlen ájultan a földre esett.
Azonban most már a tölgy haldoklott, iszonyatos fájdalom járta át az egész fát, amint még elevenen felgyulladt, ágai egymás után hullottak a földre, melyekre egykor olyan büszke volt. Aggódva látta, hogy az ájult embert is körülveszik a lángok.
- Hát a tűz martalékává lesz most meg, ezért kellett nekem is meghalnom? - sírta. És közben a lelke kiszállt a halott fából és hideg szélfuvallatként süvöltött a lángok közt.
Lassan az ember is magához tért, szétnézett maga körül, nem értett semmit, csak azt, hogy menekülnie kell. Felpattant és futásnak eredt, míg végül eltűnt a tisztás másik végén.
A fa lelke pedig szomorúan nézte egykori lakhelyének pusztulását, majd a mennybe emelkedett, ahova csak azok juthatnak be, akik meghaltak az igazságért, ott van ma is, árnyékot ad az angyaloknak.