Pakoltam, mert kellett. Mennem kellett, el innen, hogy hová és miért? Mindegy!
Jó azért elárulom. Anyámmal 12 késszúrással végeztem, és ott ragyog délcegen az alvadó vére, a szoba parkettáján. Meg kellett halnia, nem adta meg azt amit akartam. Óóóó, nem a szeretetről beszélek itt, azt már rég elrontotta anyagias megjegyzéseivel. A gyilkosság oka, egyszerűen a rossz időzítés volt. Rosszul járt. De ÉN szerettem ŐT! Így levágtam egy bárddal a gyűrűs ujját, és a kofferba pakoltam a többi közé, ruhákat dobáltam bele, gyógyszereket és könyveket, koffeintablattát, és C-vitamint, egyszóval azt amik éltetnek, és élni hagynak. Kirohanok a lakosából, kezemben a nehézkes koffert lóbálva, azt a látszatot akarom kelteni, hogy könnyű, holott mély és nehéz emlékeket viszek benne nagy utra, ki a világba. Bezárom magam mögött a lepukkant bérház ajtaját, s kilépek a tündöklő tavsaszi tájba, ami annyira nem is gyönyörű... Pécs... URÁNVÁROS, kezemben a koffer.
Megyek, előre! Egyre előre,a ruhám tsizta vér, az arcom fáradt, a szemeim táskásak, 4 napja pörgök a bogyoktól és az anfetaimintól. Borostás arccal vegyülni próbálok a tömegbe, nem akarok Jézus lenni a feszületen, pedig oly hívalkodóan kecsegtet, légy erős, légy Jézus, s ne törődj a stigmák jeleivel. Egy járókelő megállít, megkérdi mi a baj. Mondom neki, hogy semmi, csak anyámat viszem sűrgösen el otthonról, mert baj van. Miféle baj? Hol az édesanya? - A kofferban, és nagy baj van, baszott nagy baj...