„ …a mocsárból jöttem én. Húzott a mélyre a bűzös,
ragacsos elem, de én belekapaszkodtam minden
kis gyökérbe ,ágba. Hunyorogva néztem a napba
s reménykedves nyújtottam felé kezeimet… „


A gyökerek


Valóban, a gyökerekhez kell visszanyúlni, ahhoz, hogy megértsék a természethez, az emberekhez fűződődő bensőséges viszonyomat, egyéniségem legrejtélyesebb, mozgatórugóit, kapcsolatrendszerét, mely grafomán, örökké kíváncsi egyéniségemet kialakította. Fantáza és mesélő képességemet anyai nagyszüleimtől örököltem. Mindketten ragyogó mesefák voltak.
Úgy csüngtünk szavaikon, mint csecsszopó az anyamellen. 1941-ben születtem Pestszentlőrincen, a szűz jegyében és a kígyó évében. Nagy viharral járó őszi zivatar tört ki, amikor apám a bábáért indult. Én azonban nem vártam a bábára, nagysietve bújtam elő az anyaméhből és visítva, egészséges sírással jeleztem a világnak, hogy figyeljetek rám, íme, én Bogumil itt vagyok! Ez az önállóság végig kísért egész életemben. Mindig, mindenben egyedül kellett döntenem, senki tanácsát, segítségét nem fogadtam el. Senkire nem szorultam, viszont mindenkinek őszintén, legjobb tudásom szerint adtam tanácsot, és segítettem azoknak, akik rászolgáltak.
Születésem helye csak rövidke állomása volt örökké vándorló, mindig a másuttlét, csalfa kékmadarát kergető szüleimnek. Apám esztergályosként dolgozott a Weismanfrédnál Csepelen. A reptér közelében laktunk, a Beregszász utcában. A közelgő bombázások elől egy Cegléd környéki tanyára menekültünk Ezen a Csapó tanyán kerültem testközelbe az állatokkal. Többször kiengedtem a delelésre karámba terelt bivalyteheneket, borjaikkal és egy letört faággal hajtottam őket, tudomisén hova… az a csuda, hogy agyon nem tapostak!
Azon a nyáron és őszön bivalytejen, vajon, és más finom, tápláló étkeken növekedtem. Hamarosan azonban végeszakadt a felhőtlen idillnek, mert szüleim beköltöztek Ceglédre, a fő utcai Podrácki házba. Anyai nagyszüleim, hadiözvegy nagynéném, két unokatestvérem már itt laktak, s így összeköltöztünk velük. Itt húztuk ki a telet, éltük át a felettünk átviharzó ruszki frontot.
Máig kitörölhetetlen emlékként él bennem, amikor lefújták a légiriadót, s előmerészkedtünk a hatalmas borospincékből, az utcákat döglött lótetemek, halott katonák borították. A város egyrésze romokban hevert. Füst, bűz, lángtenger, és porfelhő. Ez úszik be, ha arra a napra gondolok. Apám beállt rendőrnek és így állami alkalmazottként védettséget élveztünk a megszállók zaklatásaitól. Mivel a ház óriási volt, beköltöztettek két lityinántot (tisztet) és két bárisnyát.(katonanőt.) Arra emlékszem, hogy nagyon szerettek minket, gyerekeket, az ölükben ülve cukorkával kínáltak bennünket. A levegőbe dobáltak, puszilgattak.
Azonban ők sem tudták megvédeni világvevő rádiónkat a főtéren tiporó lovak patáitól. A ruszkik minden rádiót elkoboztak és megsemmisítettek. Nem beszélve a kar és zsebórákról. Istenem, erre volt gusztusuk! Még egy idilli kép úszik be emlékeim hálóján át. A csikorgó hideg ellenére a barisnyák minden nap félmeztelenre vetkőzve a gangon mosták gyönyörű, szőke hajzuhatagukat. Állítólag a tetvesedést próbálták kivédeni. Szájtátva bámultuk gyönyörű, formás melleiket.
A tavasz újabb változást hozott életünkben. Apám fordított egyet élete szekerének rúdján és kiköltöztünk a zsidó bankár gyümölcsösébe, a Pálkertbe. Vakon elvállalta a főkertészséget. Vett egy szakkönyvet és abból kitanulta a mesterséget. Ezt tőle örököltem. Én is hatalmas önbizalommal vágok bele mindenbe. És a jóisten segít, minden arannyá válik a kezemben. A tavaszt, nyarat, őszt ott töltöttük. Nagyszüleim, unokatestvéreim benn maradtak a városban, mivel a gyerekek iskolába jártak. Egy négyéves gyereknek ez maga volt az édenkert. A hatalmas gyümölcsös ontotta a finomabbnál finomabb gyümölcsöket. Hátul a gazdasági udvarban a nyulak, csirkék, kacsák, libák elláttak bennünket hússal, tojással.
Voltak macskáink, két korcs patkányfogó kutyánk: a Fickó és a Csöpi. De a kecskegidákkal nem versenyezhettek! Velük ugrabugráltunk a gyepen, árokparton, ahova kicsaptuk őket legelni. Versenyt futottunk a széllel, a hajunk lobogott! Húgommal és a néha a játékba bekapcsolódó apánkkal sokat hancúroztunk, nevettünk. Ősszel aztán, hazajött a hadifogságól a kertész és a bankár útilaput kötött a talpunk alá. Apám borban kapta meg a járandóságát. Ez pedig elég indok volt arra, hogy kocsmárosi engedélyt váltson. Ezt az okmányt lobogtatva kocsmát nyitott Szolnokon, a papírgyárral szemben apai nagyszüleim házában.
A 45-46-os borzalmas inflációt és az új Forint születését a kocsmában vegetáltuk át. Volt úgy, hogy a munkások taligán tolták át a fizetésüket a kocsmába, aztán amikor megjelent az új Forint, kordélyokkal, húztuk vissza a papírgyárba a hegyekben felhalmozott billpengőket… Így ment ez akkoriban.
Itt született 46-őszén a kisebbik húgom. Két emlékem van erről a kocsmáros időszakról. Az egyik, amikor apám leszámolta borkereskedőknek a piroshasú új százasokat, kerekre nyíló szemekkel figyeltem a sok pénzt tárcájába süllyesztő ember, nagy, szőrös kezeit. Nem bírtam megállni szó nélkül és megszólaltam.
– Bácsi, maga zsidó?
– Igen, az vagyok.
– a zsidó az, gazdag?
– Gazdag, bizony!
– Én is az akarok lenni! – Vágtam rá felcsillanó szemekkel. Ettől a zsidóban egy pillanatra megállt az ütő. Rámnézett, a magasba emelt, össze-visszacsókolt. Kacagott, kacagott, hogy kicsordultak a könnyei, majd egy piroshasút kivéve a tárcájából a kezembe nyomta.
– Látod, az eszeddel máris megkerested az első százast! Kívánom, hogy szaporodjon! Tedd el, kisfiam, s gondolj rá, mit mondott a zsidó, ha nagy leszel!– bizony sokszor eszembe jut ez a borkereskedő.
A korcsmárosságnak is, hamar vége szakadt. Mivel a saját bor már régen elfogyott így a termelői borkimérési engedély okafogyottá vált. Jóakaróink, a szomszéd kocsmárosok feljelentették apámat és egy szép napon, megleptek bennünket a fináncok. Lefoglalták a számla nélkül vásárolt borokat, elkobozták a korcsmárosi engedélyt és a kocsmaberendezést.
Apám fordított egyet a köpönyegén és beállt a Járműjavítóba, eredeti szakmájában esztergályosként dolgozni. Apám újfent a munkásosztály oszlopos tagjává váltva igyekezett munkástársaival kihúzni az ország szekerét a kátyúból és javítgatta a lerobbant mozdonyokat, vagonokat.
1947-ben koratavasszal adódott egy újabb lehetőség, hogy összeköltözzön a család. A cukorgyár és a vattagyár közötti senki földjén lévő Fodor tanyából elköltöztek a bérlők. A zsidó fogorvos, Fodor doktorúr hazajőve Auschwitzból visszakapta a tanyát, a körülötte lévő földekkel együtt. Új bérlőt keresett. Mivel anyai nagyapám éppen nyugdíjba vonult, kaptunk az alkalmon és kibéreltük a tanyát.
Egy márciusi napon nagyapámék kétkerekű kordéra pakolták minden cókmókjukat, és Ceglédről átfuvarozták holmiikat Szolnokra, a Fodor tanyára.. A vedlett holmikat, cipelő karavánt a két korcs eb kísérete zárta be. Így érkeztek meg a tanyára. A lerobbant, patkányokkal teli hatalmas vályog épületben annyi helység volt, hogy bőven elfért a család apraja, nagyja. A hosszúház közepén hatalmas, búbos kemencét magába foglaló konyha helyezkedett el. Ez volt a család nappali tartózkodási helye. Kétfelől egy-egy nagyszoba nyílt. Hátul hatalmas magtár, lenn pince, fenn a padlás. Oldalt nyári konyha. A porta végében,a gazdasági udvarban az üresen álló istálló, ólak nagyon jó játszóhelynek bizonyultak számunkra.
Éppenhogy berendezkedtek nagyszüleim, amikor kora nyáron ugyanavval a kétkerekű kordéval mi is áthurcolkodtunk. Mi laktunk az egyik szobában, nagyanyám, a lánya, meg a két unokatestvérem a másikban. Nagyapám a nyári konyhában aludt, már amikor volt rá ideje a mezőgazdasági munkálatok szüneteiben. Itt állt a sarokban egy szalmával kitömött hencser, amit csak Rákosi ágynak neveztünk a nagyvezér börtönbeli tartózkodásának emlékezetére.
Természetesen apám és anyám is beiratkoztak a Kommunista Pártba – akkoriban ezt követelte meg a korszellem. Munka mellett szemináriumokon töltötték magukba az igét. Csiszolgatták az értelmüket, hogy minél jobban be tudjanak illeszkedni az új világrendbe. Mégiscsak be kellett állni a sorba, nemigaz? Hogy nézne az ki, ha egy daruszőrű esztergályos nem lenne a párt oszlopos tagja? Aztán megkapta az első megbízatását: étkezési jegyeket kellett kiosztani a Fodor telep munkás lakosainak minden hónapban. Biciklivel járta a környező házakat, hogy minden családot ellásson az életet adó kenyér, cukor, lisztjegyekkel! Így ment ez akkoriban.
Anyám, mikor a kishúgom hároméves lett, visszament a fatelepre irodistának. Ő állította ki a kapujegyeket. Szedte be és könyvelte le a fűrészáruért, szénért, tüzelőért, építőanyagért befolyt bevételeket a fatelep részére. Aztán jöttek az államosítások. A vattagyáros felgyújtotta a gyár raktárkészletét és felakasztotta magát a padláson. A gyár ebek harmincadjává válva, kitűnő játszóhelyé vált számunkra. Mi velünk, a kutya sem törődött. Évente egyszer kijött hozzánk a doktorúr és beszedte a bérleti díjat. Nyáron betoltuk neki a városba talicskán a felpucolt hízott kappanokat. Ősszel pedig a hízott, felpucolt libákat. Ezek voltak a természetbeni juttatások.
Cséplés után a géptől elvették tőlünk a beadást, ami maradt avval éppencsak kihúztuk az újig. A cukorgyárba szállított kocsiról lepotyogott cukorrépákat összegyűjtögettük az, előzzünk elhaladó kövesút porából. Céklával összefőzve finom étket adott ez is. Így éldegéltünk ebben a vedlett paradicsomi állapotokat idéző édenkertben 1954-ig, amíg apám újra csavart egyet a repülő szőnyegen és kis Mukként felültünk a Sztálinvárosba szállító teherautóra.
Azt hittem, megszakad a szívem, amikor, búcsút intettem életem nyolc évének. Öt és tizennégy életévem közötti legfogékonyabb, legboldogabb, idilli éveit hagytam magam mögött. Ezt a boldog időt írom most ki magamból. Szegény világ volt, embert próbáló, de a korba beilleszkedő szociológiailag patent. Így éltünk anno 1946-54 között a Fodor tanyán. Íme közreadom ezeket a történeteket. Kinek-kinek szórakoztatásul, élményként, tanulságul. Fogadják szeretettel!

Mama

Alacsony, kövérkés, tűzrőlpattant, kun menyecske volt nagyanyám. Arca ötvenöt évesen is viselte hajdani szépségének nyomait. Derékig érő, kontyba tekert hollófekete hajzutagát ámulattal csodáltuk meg, mikor esténként kibontva, fésülgette. Bogárfekete szemei röntgenként járták át a vele szembenéző tekintetét. Örökmozgó, szervező, a semmiből és étkeket készítő tudománya nélkül aligha éltük volna túl az országépítés, államosítások, jegyrendszer eszement világát. Szenvedélyes, tettrekészsége, pergő nyelve mindig kihúzta a család süllyedő szekerét a latyakból. Keze alatt égett a munka. Úgy van előttem, amint a seprővel veszekedik. Bizony, ha nem volt kivel pörölni, akkor még a seprővel is összeveszett.
Nagyapán, hallgatag, békés természetű ember lévén, soha nem szólt neki vissza. Még a keresztnevén se szólította mamát. Csak ennyit mondott neki, ha akart tőle valamit: he! Mivel a háború előtt nyáron mindig szakácsnőként dolgozott a Kolopon (Kolopfürdőn), így első osztályú szakácstudománnyal bírt. Ha éppen volt mit és miből főzni. Kappanokká változtatta a kiskakasokat, libákat és kacsákat tömött az elárvult istállóban. Egy zsákot téve ölébe térdei, közé szorította a vergődő szárnyasokat. Megmarkolta a nyakukat, széjjelfeszítette a csőrüket és nyomta beléjük a zsíros kukoricát. Úgy meg tömte őket, mint a libát. Ebből vittünk be minden Erzsébet napon kettőt a zsidónak! Drága jó Fodor doktorúrnak, a háztulajdonosnak. Hálából ingyen húzta, tömte, pótolta a család fogait, csak úgy grátisz. Csak annyit még erről a fogorvosról, hogy miután túlélve Auswitzot hazajött, elrekvirálták, (államosították) a Magyar utcai villáját a rendelővel együtt. Őt pedig hetvenöt évesen alkalmazták a kisajátított rendelőjében fogorvosként. Így ment ez akkoriban.
Jellemző hazaszeretetére, hogy bár egész megmaradt rokonsága, felesége, gyerekei kivándoroltak Izraelbe, ő maradt. Kilencvenévesen megkapta a vasdiplomát, amit Dobi István nyújtott át neki az Országházban.
Szóval mama tömte a libákat, keltette a kiscsibéket, sütött, főzött és etette a megszaporodott családot. Rettenetesen tudott örülni a legcsekélyebb dolognak is. Mindig azon voltam, hogy olyan dolgokat találjak neki mondani, amitől megnevettetem. Olyankor egymásra néztünk és kacagtunk, csak kacagtunk, amíg a nevetéstől kicsordultak a könnyeink. Ilyenkor, kötényének sarkával törölgette könnyektől maszatossá vált arcát.
Volt még neki egy titkos tudománya: vajákoskodott. Még az édesapjától tanulta, aki juhász volt. Ő bírt a gyógyfüvekkel és ráolvasással való gyógyítás tudományával. Mamám csak átörökölte tőle. Együtt jártuk vele a rétet, lápot és kiskosarakba gyűjtögettük a gyógynövények virágait, leveleit, gyökereit, hogy az ólpadláson kiszárítva drogot készítsünk belőle. Mama tudott dömöckölni, tenyérből és kávézaccból jósolni, ráolvasással, szuggesztióval gyógyítani. Mama: mindent tudott, ami a túléléshez kellett
Nem félt ő, még az istentől sem! Odamondogatott a pártitkároknak, magának Rákosinak is!
Hanem a befőzési tudománya! Hatalmas mázas szilkékbe tette el, télire az általa kifőzött szilva, baracklekvárt. A töklekvár, csete (bodza) lekvárral összefőzve valami fenséges ízt adott! Máig a számban érzem lekváros lángos, bukta izét. Azok a tökös-mákos rétesek feledhetetlen gasztronómiai élményt nyújtottak abban a görhe-málé világban.
Volt hátul a kukoricagóré mellett egy füstölő. Ezt a disznóhús füstölésére használtuk. Mivel a disznó tabu állat volt abban az időben,s egy család csak egyet vághatott, abból is a zsírt be kellett szolgáltatni így, hogy ne álljon kihasználatlanul a füstölő, átalakította aszalóvá. Az aszalt gyümölcsöket mamám kandírozta.
Amit a család nem fogyasztott el, arra mindig akadt vevő. Mivel nagynéném alkalmi munkásként a cukorgyári kampájnokban dolgozott, így némi barnacukorhoz, melaszhoz jutottunk, ami a kandírozáshoz nagyszerűen megfelelt.
A szappant is magunk főztük. Úgy éltünk azon a vedlett tanyán, mint a Robinsonok. De miénk volt a tiszai ártér minden vadjával, gyümölcsével. Lelkünk szabad volt és repülve szállt velünk a kék levegőégbe, amint vadnyúlfiakat kergettünk a szélben. Mi, gyerekek tavasztól őszig legeltettük a kecskéket a vadmuharral benőtt vizenyős réten. Ez annyi játszásra adott alkalmat, hogy a nyargalászásban úgy elfáradtunk estére, hogy csutakolás után bezuhanva az ágyba, boldog, mély álomba merültünk. Lelkünk olyankor a menyországban járt és az ég angyalaival játszottunk álmunkban bújócskát.
Amikor beköszöntött az ősz, számunkra elkezdődött az iskola. Örömmel, vegyes kíváncsisággal mentem az évnyitókra és boldogan lapozgattam a tankönyveket. Szerettem tanulni. Anyám mindig azt mondogatta: Kisfiam, magadnak tanulsz. Ebben a rendszerben mérnök is lehetsz, orvos, vagy akár miniszter is! Én hittem neki, hittem Rákosinak, a kommunistáknak, mindenkinek hittem, de legjobban, önmagamban bíztam. Az önbizalmam az égig ért!