-Agytumor- szólt gyászos hangon az orvos.
A fiú megbabonázva lépett ki a rendelőből. Langyos szellő kapott barna hajába, de ő jéghidegnek érezte. Zöld szeme könnytöl csillogott. Megnyalta száját. Kiszáradt. Gondolataiba temetkezve vágott neki a hazaútnak.
Ezerszer is feltette a kérdést, hogy miért pont ő? Miért pont ő? Egy teázó előtt tétován megállt. Úgy döntött beül, hisz ki tudja máskor megteheti e még. Leült egy fotelba, kényelmesen hátradőlt és leadta a rendelést. Zoli nagyon tehetséges volt. 21 éves kora ellenére gyönyörű verseket írt. Ott is azt tette.

Félek

Irtózatos félelem kerített hatalmába.
Szívem összeszorult és elfáradt....

Nem bírta folytatni.
Kilépve a teázóból egy angyalt látott. Az angyalnak göndör barna haja és édesen csillogó barna szeme volt. Ahogy a lány elsuhant Zoli mellett édes, fiatal illatot árasztott. Egy másodperc alatt döntött a fiú. Elkapta a lány karját és....... - Megmondanád mennyi az idő? - A lány először megijedt, de ahogy az ismeretlen szemébe nézett tudta, hogy nem kell félnie. - Nincs órám, de teázni jöttem, úgyhogy olyan öt körül van. - Fehéren csillogó mosolyt kűldött a fiú felé. - Tea? Jól hangzik, veled tarthatok?-
- Ha gondolod gyere. - A fiú a fellegekben érezte magát.
Zoli ránézett az órájára. - Lassan tizenegy, nem kellene indulnunk? - A lány jót nevetve válaszolt. - "Megmondanád mennyi az idő?" - Így kifigurázva Zolit. A fiú Kata mellett még betegségét is elfeledte. Megijedt saját magától s arra gondolt, hogy nem szúrhatja el a lány életét. El kell mennie. Hirtelen felállt és gyors búcsút intett a lánynak. Teljesen összezavarodott. Nem akarhatja ezt az érzést. Nem akarhatja a lányt, hisz csak fájdalmat okozna neki.
Hiányzott neki Kata, vágyódott utána. Soha nem érzett még ilyet. Szerelem? Sosem hitt a szerelemben. Félt ettől az érzéstől, rettegett. Nem magát féltette, hanem az angyalt. Kata józangondolkodású, realista lány volt. Eleveivel, gondolkodásával, beszédével lenyűgözött mindenkit. Mikor beszélgettek végig egymás szemébe néztek. Zoli senki más tekintetét nem állta így. A lány nyílt volt és őszinte. Meséltek egymásnak a múltjukról, a jelenükről. Mikor Kata a terveiről mesélt Zoli begubózott és szótlanná vált.
Már majdnem elaludt, mikor csengettek. Lassan, komótosan lebattyogott a lépcsőn és ajtót nyitott. Kata állt óriási mosollyal az arcán és Zoli jegyzetfüzetével az ajtóban. Zolit forróság öntötte el és gondolkodás nélkül megölelte a lányt és érezte, hogy soha nem fogja elengedni. Könnyek peregtek végig arcán. Kata nem tudta, hogy mi az oka a könnyeknek. Gyengéden végigsimította a fiú arcát és megcsókolta. Ekkor még felhőtlen volt a szerelem. Zolinak két hónapot jósoltak. A fiú minden napot egy ajándékként élt meg. Kata volt Zoli életének értelme. Minden percben vágyódott a lány után. Szerelem volt első látásra.
A két hónap alatt Zoliban nagy harc dúlt. A fiú megélhette a szerelmet, de minden egyes pillanat egy döfés volt a szívében, mert tudta, hogy nemsokára neki mennie kell. Nem merte elmondani Katának, annyi idő után. Már nem is tudta volna, nem is akarta.
Már második hónapja voltak együtt mikor Zoli állapota rosszabb lett. Rossz kedvét és félelmét megpróbálta elrejteni a lány elöl, de sápadt arca, remegő keze elárulta. Kata nem tudta, de nem is törte magát, hogy kiderítse, hogy mi a baj, mert a fiú mindig elhesegette feltevéseit.
Zoli születésnapját szerelmével szerette volna tölteni, de a család már tervezett. Zoli szülei nagyon sok ismerőst meghívtak a partyra. Kiskölköktől kezdve a dédnagyszülőkig mindenki ott volt. Kata, mint mindig akkor is elkésett. Gyönyörű vajszínű estélyi volt rajta. Kedves kis arca kipirult. Zihált, úgy sietett. Kezében egy könyv volt. Síma, egyszerű könyv. Mikor átadta Zolinak nagyon izgult. "Bokor Zoltán válogatott versei". Óriási meglepetés volt. Zoli mostmár tudta, hogy kedvese ezért hanyagolta egy kicsit az elmúlt egy hétben. Hajnalig tartott a party. Zoli nagyon furcsán érezte magát. Nem merte Kata kezét elengedni, mert félt, hogy a semmibe zuhan. Mikor már mindenki elment, ők kikocsikáztak a partra. Az éjszaka színe befedett mindent. A motorháztetőn ülve beszélgettek. Csókban forrtak össze. Zoli tudta, hogy Katiban él majd tovább emléke. Még egyszer, - Zoli tudta - utoljára magához szorította a lányt. Ez volt a búcsú. A fiú a lány keblére hajtotta a fejét s egy nagy könnycsepp gördült le az arcán. Tudta, hogy rá már egy másik világ vár. Lelke elcsendesedett és örök nyugalomra talált. - Mindörökké benned élek. - Végső csókot lehelt a lány ajkaira. Feje oldalra bukott, teste elernyedt s a kezében tartott elfelejtett levél a földre húllott.