Hallgatom a híreket és szörnyülködök,
megbolydult a természet, s visszaütött.
Nem tűri, hogy az ember neki diktáljon,
s hányaveti módra mindent kiváltson.
Kiált a természet, ejnye már állj csak meg,
ember ne pusztítsd tovább a környezeted.
Fogadj szót nekem, mert megharagszom,
visszavágok, s kemény lesz a válaszom.

Miből gondolja az ember, hogy ezt teheti?
Miért hiszi, azt hogy fajokat irthat ki?
Átformál mindent a maga kényelmére,
a következményeket nem is figyelve.
Nem törődik az eljövendő idővel,
hogy mit hagy maga után és mit veszejt el.
De hiába van az ezernyi intő jel,
A természet szavára NEM! Mégse figyel.

Gyáraink csak, okádják a füstfelleget,
luxusból felfaljuk az ózon réteget.
Szennyezett folyók hömpölygő árja,
letarolt erdőknek, siralmas látványa.
Energiafaló gépszörnyeket gyártunk,
Istent játszva, géneket manipulálunk.
De vajon, Ó vajon meddig tehetjük ezt?
Pöcegödörré váltva a természetet!

A természet válaszul vadul megbolydul,
haragvó arca dühtől csúnyán eltorzul.
Pusztító, őrjöngő áradat indul el,
óriássá duzzadva mindent elnyel,
Szökőár és hurrikán a fegyvere,
egyre gyakrabban használt intő jele,
Felfal, elpusztít mindent mi útjába áll,
városok, falvak állnak víz alatt már.

Üvölt a természet, tűrni nem hajlandó,
Jelezvén keményen, eztán mi várható.
Hé Te ember! A szavamra jól figyelj már,
mondom néked velem, Te ne hadakozzál.
Nem hiába van a sok ezer intő jel,
természet szavára tudd meg, hallgatni kell.
De, ha az ember váltani nem hajlandó,
a földünk olyanná lesz, mint egy koporsó.

Budapest, 2005. május 12.