A nő kinyitotta a szemét és a fehér mennyezetet bámulta. Eltartott néhány pillanatig, míg tudatosult benne, hogy kórházban van. Ahogy kitisztult a tudata megpróbált körülnézni, de a fejét nem tudta mozdítani, csak a szemét járatta körbe. Mindenhonnan csövek lógtak ki a testéből, és körülötte halkan zümmögő gépek figyelték az életfunkcióit.
Behunyta szemét és gondolkodni próbált. A buszmegállóban állt, és csak a hatalmas ütésre emlékszik, és az éles fájdalomra, meg arra, hogy a gépkocsi elsodorta és áthajtott rajta. Most pedig itt a kórteremben tért magához.
Azon gondolkodott, hogy milyen autó ütötte el. Metál piros volt, de hogy milyen márkájú azt nem tudta felidézni. Micsoda marhaság gondolta, nem mindegy milyen autó volt? Az tény, hogy egy ámokfutó elgázolta és most itt fekszik egy kórteremben, tele csövekkel, és borzasztóan gyenge.
- De nem fáj semmi. Ez meg, hogy lehet. - gondolta a nő.
- Csak is úgy, hogy tele van a szervezete nyugtatóval és fájdalomcsillapítóval.

Hirtelen egy gondolat hasított a tudatába és megrémült. Nem tudta, csak megérezte a hiányát, és páni félelem fogta el.
A baba nincs a hasában. Úristen mi van a babával? Hogy lehet az, hogy nincs a hasában? Ki akarta tapintani a hasát, de nem tudta megmozdítani a kezét annyira gyenge volt. A félelme csak fokozódott, és kiáltani akart, hogy jöjjön valaki, de csak erőtlen nyöszörgés jött ki a torkán.
Évek óta küzdöttek, hogy gyerekük legyen. A férjével rengeteg vizsgálaton vettek részt, néha igen kellemetlen majdhogynem megalázó vizsgálatok sorozatát csinálták végig. Micsoda öröm volt mikor kiderült, hogy terhes.
A férje boldogságát soha nem felejti el. Akkor érezte igazán, hogy mennyire szereti Őt.
Lépteket hallott és egy nővér került a látószögébe. Amikor meglátta, hogy tudatánál van rámosolygott.
- Magához tért kedves? - kérdezte a nővér.
- Mindjárt szólok a főorvos Úrnak, mert beszélni akar Önnel. - azzal a nővér elment.
A nővér szavai, mint villámütés úgy hasított belé. A főorvos Úr akar Önnel beszélni, visszhangzott a tudatában a nővér előző mondata.
- Biztos a baba miatt. - motoszkált a gondolat az agyában a nőnek
- Jaj Istenem, a baba nem élte túl a balesete. Ha nem így lenne a nővér, azonnal megnyugtatta volna.
- De nem lehet ilyen kegyetlen a sors. Hiszen meg sem született és máris meghalt?
- Ez nem lehet!
- És miért büntet engem a jó Isten? Mit vétettem, hogy ilyen keményen kell bűnhődnöm?
Érezte, hogy a sírás fojtogatja, és azt gondolta, ha a baba meghalt Ő sem, akar élni egyetlen percet sem. Mi értelme lenne így az életének. Még azt sem tudom, hogy fiú vagy kislány lett volna.
A kétségbeesett gondolatok és a gyengeség annyira kimerítették, hogy egyik pillanatról a másikra mély álomba merült.

Arra ébredt, hogy a nővér az infúziós üveget cseréli, és egy férfi a műszereket ellenőrzi. Valószínűleg Ő a főorvos. A nővér kisvártatva elment és a főorvos felé fordult.
- Örülök, hogy magához tért. � mondta a főorvos.
- Több, mint két napig volt eszméletlen. Kérem, jelezzen a szemével, ha érti, amit mondok.
- Emlékszik mi történt Önnel? � kérdezte a főorvos. A nő a szemével jelzett.
- Emlékszik a nevére, és a személyes adataira?
A nő megint jelzett a szemével, és a félelem ismét úrrá lett rajta. Miért nem mond semmit a babáról. Biztos, hogy nem élte túl a balesetet. Különben már mondaná, hogy mi van vele. Biztosan ezért nem mondja. A sírás fojtogatta, de olyan gyenge volt, hogy a sírni sem volt ereje.
- Asszonyom! Figyeljen rám, elmondom mi is történt Önnel. - zökkentette vissza a főorvos
- A baleset következtében nyolc helyen eltört a csontja, sajnos megsérült a tüdeje és a bal veséje is. Ezt sajnos el kellett távolítanunk.
- Az állapota most stabil, de még mindig nagyon súlyos életveszélyes állapotban van.
- Végül a legfontosabb. Talán ezzel kellett volna kezdenem. - folytatta a főorvos.
- Miután Ön állapotos volt, ráadásul a nyolcadik hónapban járt, a baleset miatt szükséges volt megindítani a szülést. A babát császármetszéssel hoztuk a világra.
- Önnek kisfia született. A baba 2,55 kg-os egészséges, jelenleg inkubátorban van.
- A férje délután meglátogathatja néhány percre, és úgy tudom egy fényképpel is meglepi Önt, ami a babáról készült.
- Nyugodjon meg mindent elkövetünk a mielőbbi felgyógyulásáért.
A nő legszívesebben felugrott és körbe csókolta volna az orvost. Micsoda boldogság, hogy édesanya lett és kisfia született. Mégis csak kegyes a sors, még ha ilyen kemény megpróbáltatás árán is.
A boldogság, hogy édesanya lett annyira kimerítette, hogy ismét álomba merült.

Kinyitotta a szemét és a szeme sarkában látta, hogy a férje ül mellette. Nézte a férfi arcát és melegség öntöttel el a szívét. Egyszerre látta a férje arcán a boldogságot, és az aggódást. A boldogság nyilván a babának szól, az aggódás pedig nekem, gondolta.
A nő érezte, hogy nagyon gyenge, és belülről egy tompa, de egyre erősödő fájdalmat érzett.
A férfi észrevette, hogy a felesége magához tért, fölállt és rámosolygott.
- Szerbusz drágám. Nagyon örülök, hogy felébredtél. - mondta a férfi.
- A főorvos Úr telefonált személyesen, hogy magadhoz tértél. Nagyon örültem neki.
- Azonnal jöttem, ahogy a telefont megkaptam.
- Képzeld drágám tegnap láttam a kisfiunkat, és fényképet is csináltam róla. Nézd milyen aranyos. Teljesen egészséges és minden rendbe van vele. Most már csak az kell, hogy te is felépülj. Meglátod minden rendbe jön.
A nő nézte az eléje tartott fényképet és egy csodálatos érzés kerítette hatalmába. Az anyaság érzése volt ez. A szíve megtelt szeretettel és ez, az egyre erősödő tompa fájdalmat is elnyomta egy kis időre. Hallgatta a férjét, aki egyre csak áradozott a babáról, dicsérte, hogy milyen jó kezekbe került és biztosan hamar felépül majd, valamint, hogy a sofőrt őrizetbe vették ráadásul a vérvételnél kiderült, hogy erősen ittas volt.
A nővér szakította félbe férfit, és kérte, hogy fejezze be a látogatást, mert a betegnek nyugalomra van szüksége. A férfi vonakodva de elbúcsúzott.
A nő magára maradt és a belső tompa fájdalmat megint sokkal erőseben érezte. Nagyon gyengének érezte magát, behunyta a szemét és álomba zuhant.

Éles szúró fájdalomra tért magához. Éjszaka volt és csak az irányfény halványzöld fénye világított. Az egyik műszer folyamatosan sípolt mintegy jelezve, hogy valami nagyon nincs rendben. A nővér jött oda, majd kisvártatva az ügyeletes orvos is megjelent.
Halkan tanácskoztak, de a nő nem értette, mit beszélnek. A nővér elment, majd egy injekcióval tért vissza és a vénán keresztül beadta a nőnek. Néhány perc múlva a nő megint álomba merült.

Amikor kinyitotta szemét megint világos volt. A tompa fájdalmat minden eddiginél erősebben érezte. Végtelenül gyengének érezte magát, és még a levegő vétel s nehezére esett.
Behunyta a szemét és régmúlt események jelentek meg a tudatában.
Egy rég elfelejtett kép, ahogy kislányként a téren szalad, elesik, sírva fakad, és a mama vigasztalja. Az iskolában felel és milyen boldog, hogy ötöst kapott. Az első randevú a férjével, az első együttlétük. A boldogság, amikor az új lakásba költöztek. A férje arca, amikor közölte vele, hogy annyi küzdelem után jön a baba.
Kinyitotta a szemét, lassan körbejáratta a mennyezeten. Tudta, hogy a férje nagyon jó apa lesz.
Lassan behunyta a szemét, nem érzett fájdalmat, csak valami végtelen nyugalom kerítette hatalmába.
Valahol nagyon messze járt már!

Budapest, 2005. március 29.(2003-as kézirat alapján)