Sétálok, a szűk utcán,
Mindenhol a tenyerem nyoma a házak falán,
Arcodon is ott ég az érintésem helye,
Bár a testeden már a sebek behegedve,

Sárga cédulákat szórok utamon feléd,
Macska szemeim reád vetem, nem látom az ég színét,
Nem látom a zavart színeket, a kék eget,
Csak a mindenkori szürkeséget,

A szürke fátylat mellyel megfojtasz,
S ahelyett, hogy szabadon engednél, kalitkába záratsz,
Hintám megnyikordul mikor testem súlyával reá nehezkedem,
Magányod mérgét érzem elterjedni szívemen,

Leheletedben megfagyott, könnycseppeket már nem találok,
A falakba vésett üzenet.. a tenyér rejt valami valótlant, kételyeket
Szürke szél fújja hajad arcodba, nem látom tekinteted,
Nem látom kinek foglyaként senyvedek, s rácsoktól semmit sem látok!

A falaim már nem védenek meg tőled életem,
Élnem kell döntéseimmel, sokmindent meg kell még értenem,
Téged, s Önmagam, a világot,
A kalitkába zárt valótlanságot,

Hisz a börtönöm falait, ha le is döntöm,
Újabb rácsokba ütközöm,
Ezek már valósabbak, mint melyekbe eddig ütközötem,
Pedig velük is véres verejtékig küzdöttem,

Leülök a padra, s bámulom a szürke égboltot,
S melyet tested vetett az égboltra.. az árnyékfoltot..
Kicsi, s törékeny létemnek határt szabtál, Én fogvatartóm,
Ha kivennél is, azt látnád, hogy hatalmas tenyeredben kínlódom,

Ha lélegeznék is, azt érezném, hogy fulladok,
Ha látnálak is, úgy érezném, megvakulok, nem látok,
Ha érezném is érintésed, érzéketlen lennék,
Ha szívedet szeretném, a világot halálba kergetném,

Csúf táncban forr össze árnyékunk,
Forgolódom ágyamban, ez a mi színjátékunk,
Egy bonyolult körmondat, csak egy álom,
A rémesebbnél is rémesebb, elvesztem, talán Neked ez a jutalom..

2006. április. 24.