-… Kora: 28 év. Halál oka: Súlyos agykárosodás. Halál ideje: 17 óra 30 perc. - visszhangoznak a szavak a kihalt teremben.
A boncasztal előtt állok. A hideg fémen egy nő teste pihen… még meleg.
-… idő: 20 óra 14 perc… - fejezem be a mondatot, és a diktafont a pultra állítom.
A nő arca a felismerhetetlenségig összeroncsolódott. Hosszú barna haja az arcára tapadt, finom kezei teste mellett pihennek.
Egy szikét veszek el a tálcáról, majd pár pillanat után vissza is teszem a helyére. Felemelek a mellettem lévő asztalról egy köteg papírt, és böngészni kezdem… Autóbaleset… Leteszem. Visszalépek a nőhöz.
- Ilyen fiatalon. Gonosz tréfa ez Istentől.
- Gondolod Isten hibája? - csendül fel egy ismerős hang. Nem fordulok az ajtó felé, szemem sarkából így is látom, hogy feleségem lépett be a szobába.
- Hányszor mondtam már, hogy ne gyere ide be. Rémálmaid lesznek. - üdvözlöm nyugodtan az asszonyt.
- Ugyan… hozzászoktam. Annyi szörnyűséget láttam már itt. - feleli. S egy pillantást vet a holtestre. - Szerinted mi történt?
- Hogyhogy mi történt? Meghalt… De a telefonba mondtam, hogy ne gyere be. - vágom rá nyugodtan. - Délután mondtam, hogy fél óra múlva végzek, és utána rögtön indulok is.
- És még mindig itt vagy - ül le a mögöttem álló székre.
- Igen. Még mindig itt vagyok… Közbejött egy baleset.
- És más nem ért rá? Különben is; már nem mindegy? Ennek már úgyis vége…
- Én akartam megcsinálni… Miért jöttél be? Nem megmondtam, hogy nemsokára megyek? - a hangok még pár másodpercig ott suttognak a falak között.
- De mondtad. Hiányoztál. Gondoltam megleplek.
- Megleptél. - fordulok hátra. A hajával játszik, mint mindig, mikor ideges vagy zavarban van. Hosszú tincseit feltekeri, majd mikor ujjai hozzáérnek a fejéhez, leengedi, és újra kezdi. Mindig szerettem nézni, mikor ezt csinálja, néha órákig bámultam, ahogy egy rémregényt olvasva a hajával játszott… Ajkait harapdálta.
- Szeretlek… - nyögöm ki végül a régen oly sokszor ismételt vallomást. Keze megáll a levegőben, s haja lehullik vállára. Elkerekedett szemekkel néz rám, de nem tud megmukkanni. - Tudom, mostanában ritkán mondom, de… Szeretlek. Ugyanúgy, mint 7 éve mikor megkértem a kezedet… Két hét múlva… két hét múlva lesz 7 éve. Már megvettem az ajándékod, de nem mondom el mi az - erőltetek mosolyt az arcomra, látva meglepettségét. Erre ő is elmosolyodik.
- Tudom. Én is szeretlek… Régen milyen sokszor mondtuk ezt egymásnak… Aztán idővel leszoktunk róla. Pedig olyan jó hallani; Szeretlek. - engedi le kezét. És arca újra elkomorodik. - Olyan keveset vagyunk együtt. Te egyfolytában dolgozol, én meg egész délután otthon vagyok egyedül. Hiányzol… Ezért jövök be mostanában olyan gyakran.
- Miért nem mondtad? Ha tudom, hogy ennyire unatkozol, nem vállalok annyit.
- Unatkozom? - vág közbe hangosabban
- Ne haragudj, rosszul fogalmaztam meg… más szót akartam használni.
- Unatkozom?! - fakad ki, mire én inkább hátat fordítok, és a holtesttel foglalkozom. - Nem akartam… megint valami hülyeséggel vitát kezdeni… Baromságokat beszélek.
- Szóval úgy gondolod, hogy unatkozom, és ezért zaklatlak téged munka közben.
- A te hibád… - Jegyzem meg halkan.
- Az enyém? - kiabálja.
- Igen. Ha nem jössz be ide, akkor ez az egész nem történik meg. - Teszem le a szivacsot, amivel az előbb letöröltem a vért az arcáról. Nem fordulok meg, nem nézek a szemébe. Nem menne.
- Rohadj meg. - fejezi be méla undorral a hangjában. Mire már nem tudom türtőztetni magamat, és az arcába kiabálok.
- Fogd be a szádat! - Rövid csend után megfordulok. Kaján vigyorral a szája sarkában, lesajnáló tekintettel, feláll a székről.
- Te megőrültél. A halottak nem beszélnek…
- Tudom… - visszalépek a testhez, letakarom a lepellel, és a csaphoz megyek. Leveszem a gumikesztyűt és a szemetesbe dobom a többi mellé. Talán percekig is súrolom a kezeimet, mikor belép egy kollégám.
- Úr Isten! - néz rám elképedtem - Ezt nem szabadna neked csinálnod.
- Tudom… Hazamegyek… Rossz ötlet volt… Csak még egy kicsit vele akartam lenni…
Felemelem a széken fekvő táskámat, és az ajtóhoz megyek. Aztán még egyszer visszafordulok. - Ne haragudj… az én hibám volt…