Szombat este, hat után szembe találkoztam fiatalasszony ismerősömmel.
– Hova, hova szomszédasszony? – kérdeztem tréfásan. Mire ő szavaimat kiigazítva így válaszolt.
– Honnan, hova szomszédom? Takarítani voltam. Tudja, délig a boltban eladóként dolgozom, utána pedig takarítok. Most például ablakot pucoltam, de nem végeztem, mert besötétedett.
– És a gyerekkel ki van ilyenkor?
– A két nagyobb felügyel a kisebbre. A tizenkét éves lányom összeüti az ebédet, miközben kitakarít. A nagyfiam bevásárol, és tanul a kicsivel. Ebéd után pedig megy a haverokkal társasági életet élni.
– És az ura?
– Ő a hét végén egy őrző-védőnél vagyont őriz. Kell a pénz, ha az ember szinten akarja magát tartani. Nem akarom látni a gyerekek szemén a vágyakozást, hallani a szájukból a panaszt, hogy „bezzeg a másiknak márkásabb cuccai vannak”... Hát, ezért hajtunk
– Mikor tudnak együtt lenni, családi életet élni?
– Ugyan, Bogumil úr! Ami nincs, arról kár beszélni! Nálunk mindenki végzi a munkáját, nem érünk rá egymással foglalkozni, hiábavaló trécseléssel rabolni az időt. Bekapkodjuk a kaját, a gyerekek tanulnak, játszanak, mi meg egyik munkából a másikba futunk, míg este, ájultan a fáradságtól, az ágyba zuhanunk. Mondja meg, hát lehet így családi életet élni? Ha van némi időnk a tv előtt dekkolunk méla csendben, a képernyőre meredve...
– És a családi tűzhely szép lassan kihűl. Az érzelmek elsorvadnak, a kommunikáció félszavakra zsugorodik. – jegyzem meg szarkasztikusan, mire ő így vigasztal.
– Ne bánkódjon rajta, nem kell minket sajnálni. Mi legalább fenn tudunk maradni. Felneveljük a gyerekeket, szakmát adunk a kezükbe...
– És aztán a gyerekeik elmennek a háztól, és a kihűlt családi tűzhely mellett ülve lesz idejük elmerengeni, hogy eddig csak a munkának éltek. Mindenük megvan, csak egy hiányzik: a családi tűzhely melege.
– Jól mondja, mi is tudjuk, hogy nincs ez így jól, de valamit fel kell áldozni a felszínen maradásunk érdekében.
– Értem, és ennek érdekében hagyják kihűlni a családi tűzhelyet, majd mint funkciót vesztett tárgyat kidobják, mint egy rossz, lyukas cipőt.
Így múlik el a tárgyak, eszmék, a család összetartó erejének fontossága. Lassan kikopik a család intézménye a köztudatból. Marad a tűzhely nélküli fél-család, a magány, a nihil... és a csend, a süket csend, mely pókhálóként rátelepedik lelkünkre...