I. Az istenek harca

„Midőn fönn az ég nevetlen
s alant a föld szintazonképp;
Apszu, az ős-kezdet, minden
dolgok teremtője-atyja
s Mummu-Tiámat ősanyánk még
vizeikkel egybemosódtak;
nem volt szárazföld se, láp se,
s egyike sem az isteneknek;
név nélkül szunnyadott a sors is,
betöltetlen várt a végzet.”

Apszu atyánk! Tiámat anyánk!
Hozzátok frigyetek szent oltalmát!
Nemzzetek isteneket, nagyokat,
Kik mindig uralkodni vágynak!

Nemzők! Gyermekitek fölétek nőnek!
Büszkén állhatnak oda elétek!
Tiszteletlen szavaik bőszítőek,
Egyik sem ad tiszteletet nemzőjének!

Viszály készül!
Apszu! Mummu!
Tiámatban feléledt a tűz!

Egy megoldás látszik csupán:
Elpusztítani szent méh gyümölcseit!
Az anyának nehéz a szíve tán,
De el kell pusztítani gyermekeit.

Éa köre elaltat majd, Apszu,
S lesüllyedsz a mélybe!
Tőled, Mummu, megvonja erőd,
S rádtelepszik a halál éjje!

Éa! Mindent tudó bölcs!
Az istenek becsülik erőd!

Tengermélyi palotád Apszu,
Sárkány szívében áll szent fénye.
Ebben fogant a nagy Marduk,
Bél, az istenek nagy bölcse, szépe!
Négy szeme mindent lát,
Négy füle mindent hall!
Szája perzselő tüzet okád,
Tartása uralkodóra vall.

Anu! Négy szél nemzője!
Forgószél teremtője!
Tiámatot ne bolygasd,
Állj inkább eléje!

Gyermekeid félve kiáltanak hozzád, anya!

"Midőn Apszut, szeretődet eloltá,
meg nem bosszultad holtát, félreálltál.
Midőn Anu a négy szelet teremté,
szíve remegett. Ó, jaj már minékünk!
Apszu sorsát, ágyasodét
és Mummuét, kiket legyőzött,
vedd eszedbe! Már egyedül vagy!
S elpihentél, lelkünket veszni hagyván.
Bennünket bizony nem szeretsz te!
Mi belső részeink remegnek, mi szemeink
vértől vakulnak!
Támadj föl hát, kelj harcra, bírd le őt,
győzd meg, pusztítsd el; törd, mint tomboló szél!"

Tiámat! Éledj fel hát!
Várnak rád odaát!
Szülj sereget! Kutyát, kígyót, skorpiót!
Gyúrj iszapból hatalmas sárkányt!
S emelj fel élükre elsőszülött fiút,
Ki mellén a táblákkal nem ismer határt!
Seregek ura, Nagy Kingu!
Indulj a lázadók ellen!
Seregeddel meg ne állj,
Míg célod el nem éred!

II. Istenek megmentője

Istenek szívében félelem gyűlt
Tiámat láttán, kinek dühe nem hűlt.
Ki állítja meg a nagy sárkányokat?
Az istenek nem kísértik hatalmukat!

Dicsőség, Marduknak!
Dicsőség, istenek bölcse!
Igázd le hatalmaddal Tiámatot Ansarnak!
Meghallod Ubsukinna dombján, mi istenek esküje!
Menj, legnagyobb! Szavad örökké áll már!
Amit adsz, el is veheted; épüljön dicsőségedre vár!

"...Dicsőséges az istenek között;
páratlan sorsú, anui parancsú!
Te legnagyobb az istenek között;
páratlan sorsú, anui parancsú!
Mától szavad másíthatatlan:
bárkit lesujthat s fölemelhet;
amit mondasz, változhatatlan; Parancsod porba szögez,
föld alá nyom!
Senki az istenek közül határaidat át ne lépje!
Gondod legyen hajlékaira,
templomodban számukra hely adassék!
Ó, Marduk, légy istápolónk, segítőnk -
ímé, minden hatalmat rád ruházunk!
Ülj a tanácsba s fenséges szavaddal
s fegyvered élével sujts a gonoszra!
Uram, a benned bízók sorsán könyörülj meg...”

"Menj hát s oltsd el Tiámat életét!
A szelek hordják széjjel vérét!"

Hatalmas Bél, erőd lángoló, szavad pöröly!
Támadj hát, ajzd fel íjad, emeld fegyvered!
Kiszabott sorsod, hogy ölj,
Készítsd hát elő szekered!

Elárasztó! Kegyetlen! Megölő! Ráró-szárnyú!
Mérges fogú, tüzes mének! Harcban kemények!
Húzzátok Bél csodás viharszekerét,
Kinek köntöse borzalom, s rettenet!

Hatalmas Bél, erőd lángoló, szavad pöröly!
Támadj hát, ajzd fel íjad, emeld fegyvered!

Marduk! Szavadra Kingu serege szétporlad!
Marduk! Az istenek előtted térdre rogynak!
Négy szél fogta hálód gyilkos csapda, Bél!
Tiámat ha bután belelép, már nem sokat ér!

Tiámat szavai hiába dörögnek!
Tiámat igéi nem szőnek körbe!
Dobd rá hálód, Négy szél segedelmével;
Nyissák ki az Anya száját erővel!

Hatalmas Bél, erőd lángoló, szavad pöröly!
Támadj hát, ajzd fel íjad, emeld fegyvered!

Vessző repül, szív hasad!
Pallostól Tiámat szétszakad!

Bosszúd ellenséget mindet utolér!
Már tudják, kezed hova elér!
Rabláncra fűzve vagy a Halál előtt,
Mindegy! Mindent meghalad erőd!

„...Tiámathoz térült diadallal,
térdével nyomta, lábával taposta:
csatabárdját fejébe vágta, kegyetlenűl ketté hasítá;
üres ereit késsel átalmetszé -
majd a tetemet a Északi Széllel rejtekhelyre vitette.
Látván atyái ezt, örvendeztek, ujjongtak,...”

III. Teremtés

A vihar elhaladt, csend van már.
Marduk dicsőségben pihen, vár.
Gondolatai pusztításon járnak,
De más is van eszében mindenek urának.

„Pusztítást teremtés kövessen hát,
Lássam, hol van most Tiámat!
Testét széthasítva lesz ég, s föld,
Vizek zsilipéhez, én állítok őrt.

Időt osztok, legyen minek telni!
Níbiru szentsége köré övet fogok vonni.
Nannar vigyázza az egeket nevemben,
Ne legyen semmi hibája szememben!”

Hogy legyen szolgája isteneknek,
Legyen Lulla! Teremts embert!
Áldozott isten véréből legyen,
S örömére legyen minden istennek!

Lázító Kingu sűrű vére folyjon el,
Lázító Kingu véréből legyen ember!
Anunnakik szavai szólnak hozzád fel:
Épüljön számukra torony, fényes lakhely!

Isteneknek szentelt csodás hajlék!
Fényes Marduk! Épüljön második Báb-ili!
Fényes Marduk! Épüljön második Báb-ili!
Mind itt legyen, ki hozzád megtér!

Bél, jelöld meg dicső íjad az égen!
Költözz mellé trónoddal!
Szavad nagyobb lett, mint régen,
Téged dicsőít minden dal!

"...Ha ő száját szóra nyitja, kőbe kell vésni beszédét!
Mindennél nagyságosabb légyen!
Marduk neve magasztaltassék, magas
kőszálként magasodjék!
Hatalma mindenható légyen: járom az ellenség nyakán!
Feketefejűek pásztora légyen!
Dicsősége megőriztessék késői korokig!
Atyáinak áldozzék
áldozatokkal!

Gondja légyen hajlékaikra, istenségük tiszteletére!
Áldozat füstjét szagoltassa vélük!
Megépíté Báb-ili földi mását,
Észagilát székhelyül alapítá.
Ha ő száját szóra nyitja, kőbe kell vésni beszédét!..."