Amikor leülök a pláza kellős közepére, rám tör az émelygés az állatkert láttán, hogy fér be egyáltalán ennyi ostoba ember egy helyre? Miért vannak ők itt? Miért néznek rám így? Méla undorral, mert nem rózsaszín szoknyácska van rajtam. Miért vagyok én itt? Miért bámulom őket? Szórakoztat, elkeserít? Nem is érdekel… Csak ülök és bámulok, nézem, ahogy végiglejtenek, a tünci kis ruháikban a csini kis topánjaikban, és sírni lenne kedvem. Miért vagyok itt? Miért jó ez nekik, megvenni a legújabb legdivatosabb cipőcskét, amit fél év múlva, a divat változásával a kukába hajítanak? Miért kell nekik rózsaszínt hordaniuk? Nem lehet minden második ember kedvenc színe a rózsaszín! Akkor miért rángatja magára azt a rózsaszín rongyot? Miért nem jó a noname póló, ami legalább olyan jó minőségű, mint az a vacak, aminek az elejére hatalmas betűkkel rányomtatták a hatalmas divatház lógóját? Miért vagyok itt?
Felállok, kimegyek az utcára. Elindulok, sétálok… Menekülök. Nem figyelek senkire. A fejhallgatóból a zene zakatol a fülembe, átjárja az agyamat. Miért hallgatom? Mert valaki azt mondta, hogy jó? Tényleg jó? Azért hallgatom, mert én akarom, vagy csak megszokásból? Miért van rajtam pont ez a ruha? Tetszik? Vagy csak ezzel akarom kifejezni, hogy hova is tartozom? Hogy nem vagyok olyan, mint ők. Más vagyok! ÉN vagyok! Csak ÉN! Egyedül baktatok az utcán, fejem nem hajtom le többé, az agyamban a zene csak zakatol, nem hódolok be...Vagy igen? Valami másnak? Egy más közösség divatjának?? NEM! Ami vagyok, csak én vagyok, nem azért mert valaki mondta, hanem mert ezt választottam. Ha rózsaszín tütüben mennék ki az utcára az is én lennék, csak más csomagolásban. Vagy nem? Kinevethetnek, megalázhatnak...Nem szegem le többé fejem.
Valaminek nekiütközök. A földön landolok… Mi a… Egy szöszi. Tünci kis topánban, egyenletesen lebarnult, tökéletes testét, tökéletes kis szerelés fedi, mármint amit fed, mert az a falatnyi kis textil, nem sokat fed. Rám szegezi valószínűtlenül kék szemeit. Majd kikelve magából, kiabál, hogy mit képzelek, miért nem figyelek, miért nem kerülök… Miért nem alázkodok meg? Legszívesebben kibelezném a kis lotyót… Aztán felkel, összeszedi magát, és dühösen tovalibben, de előtte még odavágja „Vámpírkurva!”.
Ott ülök, gondolkodok. Miért? Mit tettem? Vagy csak, mert lélegzem? Ő miért jobb? Aztán összeszedem a cuccaimat, felrakom a fejhallgatót, de az a vacak nem működik. Biztos eltört. Leveszem, a táskámba gyömöszölöm. Nézem, ahogy az emberek elsétálnak mellettem. Egy vigyor, egy fintor, múló káröröm. Csak nézem őket. Mit keresek itt?
Aztán megáll valaki mögöttem. Hátrapillantok. Egy lány. Hatalmas szemeit, fekete festék keretezi. Táskáján csilingelnek az érdekes mütyürök, kopott bakancsára rálóg hosszú ruhája. „Jól vagy? Ott ültünk a barátaimmal az utca másik oldalán. Láttam mi volt.” Feltápászkodok, megpróbálom letörölni a ruhámat. Kevés sikerrel. „Jól. Kössz.” „Átjössz hozzánk, épp indultunk valami kaját venni?” A szemébe nézek, melegség sugárzik belőle… Mosolyog. Miért segített? Csak, mert én is bakancsot viselek, és hosszú fekete szoknyát? Vagy csak, mert segíteni akart? Nem tudom. Nem érdekel. „Jó” hangzik a válasz. Átmegyünk a túloldalra. A barátai kedvesen fogadnak. Bemutatkoznak. Elsétálunk…